Letörten mentem vissza a szobánkba, amit persze JiMin észre is vett.
-Na? - Érdeklődött a beszélgetés felől.
-Semmi...Nem mondott semmit, csak kiakadt, amikor azt mondtam hogy ő is hibás. Szóval...Szerintem holnap költözök, vagy költözünk haza. - Mondtam el neki a dolgokat, majd könnyeim megint potyogni kezdtek. Ezt szerelmem is észrevette, ezért nyugtatásképp magához ölelt. -Én nem akarok kilépni a bandából, és a többiek álmát sem akarom tönkretenni. De mégis...Mondd, hogy lehetek ekkora szerencsétlen? Mi a baj velem? - Akadtam ki, közben JiMin szemeibe néztem.
-Nincsen veled semmi baj. - Törölte le könnyeimet. -Nyugodj meg kicsim, meg fogjuk oldani. - Simogatta gyengéden arcomat, majd egy lágy csókot nyomott puha ajkaimra. Nagyon remélem, hogy igaza lesz JiMin-nek. Bár...Van egy olyan érzésem, hogy HoSeok már nem fog nekünk megbocsájtani. Ha pedig nem békül ki velünk, akkor repülök a bandából. Miután sikerült megnyugodnom, halk kopogást hallottunk meg az ajtón.
-Gyere! - Mondtuk egyszerre, mire Kookie be is dugta a fejét.
-Bocsi a zavarásért, de Jin Hyung üzeni, hogy kész a vacsora! - Mondta halkan, mi pedig csak bólogattunk. Rögtön fel is tápászkodtunk, aztán lementünk Kook után, a konyhába. Már mindenki ott volt, kivéve minket. Leültünk a helyünkre, majd enni kezdtünk. A többiek beszélgettek, de mi inkább csendben maradtunk JiMin-el. Nem is kérdezősködtek, hiszen pontosan tudták, hogy miért olyan a hangulatunk, amilyen.
-Srácok, holnap mindannyiunknak be kell mennie az igazgatóhoz, ugyanis beszélni akar majd velünk. - Nézett körbe a bandán NamJoon, mire mindenki csak bólogatni kezdett.
-Köszönöm, finom volt! - Álltam fel az asztaltól, aztán indultam volna ki a konyhából, ha Jin meg nem állított volna.
-De Tae! Alig ettél valamit. - Mondta aggódón.
-Sajnálom...Nem vagyok éhes. - Motyogtam. Úgy döntöttem, hogy kiszellőztetem a fejemet. Kell egy kis séta, hogy megnyugodjak. A konyhából egyenesen az előszobába mentem, ahol aztán felvettem a cipőimet, majd kilépve az ajtón, elindultam valamerre sétálni. Az utcák már mind sötétek voltak, némelyikben világítás is alig volt. Sorra szeltem végig az utcákat, közben megint elkezdtem itatni az egereket. Még egyáltalán nem tudtam beletörődni abba, hogy holnaptól vége mindennek, amit eddig építgettünk a fiúkkal. Szeretem az idol létet, még annak ellenére is, hogy nehéz. De nem tudok már mit mondani HoSeok-nak. Én próbáltam vele kibékülni, próbáltam vele beszélni. Nem sikerült...Szóval holnap húzhatok a francba, vagy lehet hogy a többiek is mehetnek vissza oda, ahonnan jöttek. Mikor már alig
-Mondjad! - Szóltam bele nagyot sóhajtva a telefonba, miután megnyomtam a zöld gombocskát.
-Hol az Istenben vagy? Tudod hogy aggódunk?! Miért tűntél el olyan hirtelen? Ráadásul nem is szóltál. - Támadott le egyből aggódó szövegelésével, aminek azért örültem. Ebből is tudtam, hogy mennyire szeret, és félt.
-Ne haragudjatok...Csak gondolkozni akartam. - Mondtam megbánón. -Nemsokára otthon leszek.
-Rendben, de siess! Nem szeretném, ha bajod esne. - Motyogta, viszont hangjából is tisztán kihallottam, hogy tényleg aggódik értem.
-Nem fog. - Nyugtattam meg.
-Remélem. Szeretlek!
-Én is téged. - Mosolyodtam el halványan, majd kinyomtam a készüléket. Olyan jól esik, hogy tényleg ennyire félt. Hahhh...Hogy is érdemeltem meg egy ilyen csodát? Értelmetlen gondolataimmal felhagytam inkább, és szerencsére alig tíz perc alatt haza is értem. Igaz, hogy a többiektől kaptam egy jó adag fejmosást, de nem bántam. Hulla fáradt voltam, még a fejem is fájt a sok sírástól. Gyorsan elmentem zuhanyozni, majd bementem páromhoz a szobánkba. Kényelmesen elhelyezkedtünk a takaró alatt, aztán összebújva elaludtunk. Ezúttal nem álmodtam rosszat, aminek örültem. Rám fért az alvás, na meg így rendesen ki is tudtam magamat pihenni. Azonban másnap korán kellett kelnünk, ugyanis a főnöknek sok volt az elintézni valója, ránk pedig kevés ideje. Egész odaúton gyomorgörccsel a hasamban mentem, mivel izgultam. Lassan oda is értünk hozzá, mikor pedig beengedett minket, meghajoltunk előtte köszönésképp.
-Köszönöm fiúk, hogy eljöttetek! - Kezdett bele mondandójába, közben leült a bőr anyagú székébe. Mi is helyet foglaltunk a nagy kanapén, ami szinte vele szemben volt. -Nos, ugyebár tudjátok, hogy mi történt JiMin, V és J-Hope között. A kérdésem pedig a következő... - Nézett ránk komolyan. -Sikerült kibékülnötök? - Tette fel kérdését.
-N...Nem. - Makogtam félve, míg szerelmem és HoSeok csak rázták a fejüket.
-Értem. Akkor hát nem tudok mást tenni, minthogy feloszlatom a bandát. - Jelentette ki azt a tényt, amitől a legjobban féltem.
-Micsoda?! - Ugrott fel mindenki csodálkozva, kivéve én és JiMin.
-Nem lehet valahogyan megoldani? - Kérdezte kétségbeesetten Suga.
-Sajnos nem. Ha csak TaeHyung távozna, akkor párosan lennétek, ami nem jó, új embert pedig nem tudunk jelenleg találni. - Magyarázkodott. -Akkor a Bangtan-t ezennel fel... - Kezdte volna feloszlatni a bandát, ám HoSeok közbeszólt.
-Várjon! - Pattant fel ülőhelyéről. -Én...Bocsánatot szeretnék kérni, mindenkitől! - Nézett körbe mindenkin. -Sajnálom, amiért ennyire önfejű voltam. Tae-nek volt igaza, hiszen tényleg én rángattam bele őt ebbe az egészbe. Nem akartam rosszat, egyszerűen csak örültem, hogy végre van valakim. - Vallotta be a dolgokat. -Úgy hogy kérem, adjon még egy eséjt a bandának! - Könyörgött HoSeok a főnöknek.
-Rendben, de csak abban az esetben, ha JiMin-el is kibékülsz! - Figyelmeztette, mire J-Hope csak bólintott egyet. Odament szerelmem elé, majd kinyújtotta neki a jobb kezét.
-Sajnálom, JiMin! - Kért bocsánatot páromtól, amit JiMin persze el is fogadott. Egy gyors kézrázás után megölelték egymást, miközben mindketten elmosolyodtak. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, amiért nem rúgtak ki se engem, se a többieket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése