Titkos szerelem(VMin): 12.rész - Nem, és kész!

JiMin Pov.

Nagyon rosszul esett, hogy Tae úgy elküldött a francba. Bár valahol megértettem, hiszen nem lehetett kellemes dolog látnia, hogy a barátja, akibe még mindig fülig szerelmes, - legalábbis gondolom - egy lánnyal csókolózik. Jó, az is túlzás hogy csókolóztam vele, mivel én egyáltalán nem viszonoztam a gesztust. Ahh...Mindegy. Majd remélhetőleg megbékél.
-Hé, JiMin! Nem tudod véletlenül, hogy V-nek mi a baja? - Kérdezte kíváncsian J-Hope.
-De. De hosszú, és bonyolult. Majd ha akarja, elmondja. - Sóhajtottam, majd otthagytam. Már éppen kiértem volna a forgatás helyszínére, amikor a lány hirtelen megszólított.
-JiMin, várj! Még nem vagy kész! - Szólt utánam. Remek...Jön még valami esetleg? Mormogva visszamentem a sminkes székhez, és beleültem. Tekintetemen látszott, hogy egyáltalán nincs jó kedvem. És ezt a lány is észrevette. -H...Haragszol? - Érdeklődött félénken. Na ebben a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek...?
-Szerinted? Hogyne haragudnék! Figyelj, te csak egy lány vagy, aki itt dolgozik. Mi ketten munkatársak vagyunk, és azok is leszünk. Ne gondolj komolyabb dolgokra. - Mondtam el neki a véleményemet, talán kicsit túlságosan is kikelve magamból.
-Jó, tudom. De nem tudok mit csinálni. Beléd szerettem, már az első pillanat óta. - Sóhajtotta, és hangjában tisztán hallottam, hogy tényleg belém van zúgva. Édes jó anyám, miért pont én?!
-Én se tudok ezzel mit csinálni. Nem vagy az esetem, tehát nem is jössz be nekem. Szóval kérlek, tartsd meg a tisztes távolságot, és viselkedj velem is úgy, ahogyan a többiekkel! - Néztem rá kérlelőn. Lehet hogy megbántottam, de most kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Ezek után már nem is szólt hozzám, inkább elvégezte rajtam az utolsó simításokat. Már mindenki kész volt, ezért mehettünk a kamerák elé. Viszont mielőtt még folytattuk volna a forgatást, megparancsolták, hogy próbáljuk el még egyszer a táncot, hogy a felvétel közben ne rontsunk el semmit. Így is lett. Beállt mindenki a helyére, azután pedig indították nekünk a zenét. Nekiálltunk táncolni, ezért én is odafigyeltem, hogy ne siessek, illetve ne is rontsak el semmit. Szerencsére zökkenőmentesen ment a koreográfia, így a gyakorlás után, belekezdtünk a táncos részek forgatásába is. Egész jók voltunk, senki nem rontott el semmit. Ez pedig nagy szám, mivel tegnap a tanulás kezdeténél, a tanár szinte már a falat kaparta. De hát...Fejlődtünk, és szerintem még fogunk is rengeteget. Nagyjából egy óra alatt sikerült felvennünk minden részletet, ezért megkönnyebbültünk, hogy végre mehetünk haza. Igen ám, de ekkor jelentették be, hogy még este nyolcig nem fogunk szabadulni. Ugyan tényleg jóra sikeredtek a felvételek, de a marketinges emberkénk mégsem volt száz százalékosan megelégedve. Ezért újra kellett kezdenünk az egészet. Az elejétől kezdve kezdtünk táncolni, még jobban odatéve magunkat. Most talán sokkal jobban is ment, mint eddig. Pedig nincs sok energiánk, de mégis teljesen fel vagyunk pörögve. Furcsa...Gondolataimból a menedzser hangja zökkentett ki azzal, hogy mehetünk egy fél órás szünetre, amíg ők összeszerkesztgetik a videókat. Mi erre habozás nélkül indultunk el a sminkesekhez, hogy megigazítsák rajtunk, a már kissé elkenődött kenceficéket. Persze megint én kerültem ahhoz a lányhoz, mert miért is ne. És ekkor eszembe is jutott, hogy még a nevét sem tudom. Különösképp nem foglalkoztam vele, inkább elterültem a székben, és szemeimet lehunyva pihentem. Csend volt, ami most kivételesen nem zavart. A feszültségem is csillapodott. Legalábbis egy darabig így volt. Ám ez a lány, megint rám akaszkodott. Ezúttal helyet foglalt az ölemben, és arcomat kétoldalt megfogva tapasztotta száját az enyémre. Szemeim hirtelen kipattantak, majd rögtön el is löktem a lányt magamtól. Dühös lettem újra, ami meg is látszott. Kezeimet ökölbe feszítettem, és hiába csak egy lány ácsorgott előttem, nem voltam messze attól, hogy megüssem. Tudom, hogy nem szabad lányokat ütni, de ez...Amit ő csinált, az nekem már túlzás volt.
-Mit csinálsz? Világosan megmondtam, hogy szállj le rólam! A munkatársad vagyok, nem pedig a barátod. - Rivallottam rá, amit szerencsémre a leader, azaz NamJoon meg is hallott.
-Valami baj van? - Kérdezte felhúzott szemöldökökkel.
-Igen. - Mormogtam határozottan. -Ez a lány, nem képes felfogni, hogy csak munkatársak vagyunk, és rám nyomul, ami engem rohadtul idegesít! - Panaszoltam Rap Monster-nek, aki meglepődve nézett a lányra.
-Hahh...Ne haragudj, de muszáj szólnom a menedzsernek. Különben ha nem teszem, és te továbbra sem teljesíted JiMin kérését, ő pedig mindig ilyen hisztiket fog lerendezni, akkor engem fog lecseszni a főnök. - Sóhajtotta Nam. Ch...Még hogy én hisztizek. Persze hogy kiakadok, mikor világosan elpofáztam ennek az értetlen csajnak, hogy hagyjon békén. De nem, ő csak azért is belemászik a képembe. Mindegy, már nem is érdekel. Csak kerüljünk minél hamarabb vissza a dorm-ba. NamJoon szólt is a menedzsernek, aki intézkedett az ügyben. A lányt átették Suga-hoz, és hozzám pedig egy másikat tettek. Kicsit megkönnyebbültem, de ugyanakkor féltem is. Reméltem, hogy ez a lány nem lesz olyan, mint a másik. A kis incidens után végre kész lett a sminkem, ahogy mindenki másé is. Sajnos a szünetünk is letelt, ezért visszamentünk a kamerákhoz, és mindannyian megnéztük a kész felvételeket. Mikor pedig láttam magunkat, én is hiányolni kezdtem valamit. Nem tudtam pontosan hogy mit, de olyan furcsa volt minden. Persze a marketingesnek még mindig nem nyertük el a tetszését, ezért kezdhettük a dolgokat elölről. Már nem kicsit volt elegem, de tudtam, hogyha most egy király videoklipet csinálunk, akkor a későbbiekben nagy sikerünk lesz. Nem csak Koreában vagy Ázsiában, hanem más kontinenseken is. Továbbra is keményen odatettük magunkat, és egyre többször vettünk fel újra egyes jeleneteket. Akkor volt számunkra a legnagyobb megkönnyebbülés, amikor azt mondták, hogy "Készen vagyunk srácok!". Ez pedig azt jelentette, hogy az első MV-vel is végeztünk, és az aznapi munkával is. Illedelmesen megköszöntük a munkát, majd indultunk átöltözni. Én voltam az utolsó, aki be akart menni az ajtón. Be is mentem volna, csakhogy valaki hirtelen a számra tette a kezét, és odébb rángatott. Nagy nehezen lehámoztam számról az illető kezeit, utána meglepődve néztem magam mögé, hogy mégis ki lehetett az az idióta, aki ezt csinálta velem. És hát, persze hogy az a lány volt. Már csak a látványától is forrni kezdett az agyvizem, és csak egy hajszál híján múlott, hogy ne robbanjak fel az idegtől.
-Ne haragudj JiMin, de muszáj volt félrehívnom! - Nézett rám sajnálkozón. Na ez volt számomra az utolsó csepp a pohárban.
-Félrehívnod? Ez neked félrehívás? Kis híján a szívrohamot hoztad rám! Egyébként is, megmondtam már, hogy hagyjál békén! NEM jössz be nekem, és kész! Keress valaki mást, mivel nem csak én vagyok az egyetlen fiú a világon. - Keltem ki magamból, hangomat megemelve. Ritka az olyan eset, amikor én kikelek magamból, ráadásul ilyen szinten. De egy olyan emberrel, aki nem ért a szép szóból, nem tudok mit kezdeni. Meg se vártam a reakcióját, inkább otthagytam. Dühösen lépkedve mentem öltözni, amit gyorsan le is tudtam. Már csak rám vártak a kisbuszban, ezért be is szálltam. Fáradtan huppantam le Suga mellé, aki már aludt. Hihetetlen...Ha továbbra is együtt kell dolgoznom ezzel a lánnyal, én nem tudom mit fogok csinálni. Elmondtam neki a mai nap folyamán legalább ötször, hogy hagyjon békén a picsába. De még így se fogta fel. Egy hangos sóhajt kiadva magamból, lehunytam én is szemeimet, majd vártam, hogy elnyomjon az álom. Igaz, hogy csak fél órát tudtam pihenni a dorm-ig, de nekem már az is sokat jelentett.

Örökké szeretni foglak!(JiHope/HopeMin): 4/4 Örökké szeretni foglak! VÉGE!

J-Hope Pov.

Lassan közeledett az este, és a csillagok is megjelentek gyönyörű fényükkel a fekete égen. Mikor pedig az orvos szólt nekünk hogy aludjunk, szót fogadtunk neki. Egy esti csók után, karjaimra fektettem a fejemet szerelmem puha takaróján. Nem is telt sok időbe, és mindketten elaludtunk. Viszont rémálmaim megint előjöttek, ahogyan az utóbbi időkben is. Egy ismeretlen fazon megint lelőtte JiMin-t, én pedig nem tudtam ez ellen mit tenni. Szörnyű álmomból viszont egy hevesen rázogató kar hozott vissza a valóságba, majd utána az illető hangját is hallottam.
-HoSeok! Ébredj! - Szólongatott aggódón. Gyorsan felkaptam a fejemet, és páromra néztem. -Mit álmodtál, hogy el is sírtad magad? - Kérdezte ijedten, ugyanakkor kíváncsian is.
-Jajj, JiMin...Szörnyű álmom volt, megint. - Temettem arcomat két tenyerembe, közben könnyeim sorra szöktek ki a szemeimből.
-Mi volt benne? - Érdeklődött, miközben nyugtatásképp a hátamat simogatta.
-Az, hogy egy ismeretlen fickó lelőtt téged, én pedig nem tudtam semmit se tenni. - Meséltem el neki szipogva az álmomat, ami szerencsére nem volt igaz.
-Oh... - Értette meg. -Nyugodj meg, még itt vagyok! - Mosolygott rám biztatón.
-Hát ez az...Kitudja, hogy... - Mormogtam szomorúan, viszont mondatomat megint nem fejeztem be. Nem voltam képes kimondani az igazat. Pár perc elteltével azonban sikerült megnyugodnom, ezért megadtam JiMin-nek a reggeli csókját is. Amint összeértek puha párnáink, lassú mozgásba kezdtem, amit ő viszonzott is. Ezután gyengéden beleharaptam az alsó ajkába, ezzel bejutást kérve a nyelvemnek az övé mellé. Azonnal le is ejtette nekem állát, így nyelveink rögtön egy szenvedélyes keringőbe kezdtek. Ekkor olyan érzésem támadt, mint amikor először megcsókoltuk egymást. Tisztán emlékszem a napra, mikor JiMin-nel szinte egyszerre vallottunk szerelmet egymásnak. A város egyik leghíresebb parkjában ácsorogtunk egymással szembe, és amint kimondtuk amit akartunk, nevetni kezdtünk. Viszont én kezdeményeztem akkor is a csókot. Jhajjjj...De szép is volt az a nap. Csak az a baj, hogy soha nem fogom újra átélni vele. Gondolataimból a csók vége zökkentett ki, ahogyan egy kisebb cuppanással váltunk el egymástól. Ráadásul ezután még a gyomrom is jelzett, de nem izgatott.
-Menjél, egyél valamit! - Nézett rám szúrós szemekkel JiMin.
-Nem, nem hagylak egyedül. - Tiltakoztam, kezeimet rázva magam előtt.
-Jajj, HoSeok! Abban az öt percben nincs semmi. Ha pedig boldoggá akarsz tenni, akkor szépen leviszed a segged a büfébe, és veszel magadnak kaját! - Mormogta. Sóhajtottam egyet, majd beleegyeztem. Nem akartam vele vitatkozni, inkább azt csináltam amit mondott. Szinte lesprinteltem a büfébe, ahol hála istennek nem volt sor. Kértem magamnak pár péksütit, közben pedig észrevettem, hogy palacsinta is van, ezért abból is vettem egy párat szerelmemnek. Miután megkaptam az ételeket, kifizettem őket. A visszajárót hanyagul belecsúsztattam a hátsó zsebembe, utána szintén sprintelve mentem vissza páromhoz. Persze leszidott, hogy annyira azért nem kellett volna sietnem, de mikor felmutattam neki a palacsintákat, minden dühe elszállt. Boldogan állt neki a falatozásnak, amit pár perccel később én is elkezdtem. Olyan jó volt látni, hogy boldog. Még ha csak egy-két darab palacsintától is, de az az őszinte, boldog mosoly...Megdobogtatta a szívemet. És ekkor tényleg rájöttem, hogy őt nekem teremtette az isten. Bár...Nem értem, hogy ha ez így van, akkor miért akarja ilyen korán elvenni tőlem. De most már mindegy, hiszen nem tudunk ellene mit tenni. Lassan befejeztük a reggelizést, ezért utána beszélgetni kezdtünk. Hirtelen olyan kérdést tett fel nekem, amin eléggé meglepődtem.
-Mondd csak, HoSeok! Te milyen nevet adtál volna az első gyerekünknek? - Kérdezte, közben kíváncsi tekintettel fürkészte szemeimet.
-Hát...Szerintem a kettőnk nevének a keveréke lett volna. A fiúnknak mindenképp a JiSeok, vagy a JiHo nevet adtam volna. - Mondtam gondolkodón. Ő erre csak bólintott egyet, ám ekkor egy fájdalmas szisszenés hagyta el a száját. -Mi az? - Ijedtem meg. Ne...Csak ne hogy most jöjjön el az idő!
-Szerintem... - Motyogta, de nem tudta befejezni.
-M...Máris? - Buggyantak ki újra könnyeim.
-Attól tartok, hogy igen. - Sóhajtotta, miközben arcáról sugárzott a fájdalom. Könnyeimet hullatva közelebb mentem hozzá, majd mindkét kezét megfogtam.
-Ne...JiMin kérlek, próbáld meg még kibírni egy kicsit! Kérlek! - Szipogtam remegő hangon.
-Sajnálom, de...Nem megy. - Suttogta. -Köszönök mindent, amit tettél értem! Te voltál számomra a legjobb dolog az életemben. Soha nem foglak elfelejteni. - Kezdett ő is könnyezni.
-Én se foglak elfelejteni! Megígérem neked, hogy örökké szeretni foglak, és hogy soha senki mást nem fogok úgy szeretni mint téged! - Mondtam zokogva.
-Szeretlek HoSeok! - Mosolyodott el szélesen, fogait is villogtatva.
-Én is nagyon szeretlek téged JiMin! - Viszonoztam mosolyát, hiszen azt akartam, hogy boldogan lásson még az utolsó perceiben is. Még utoljára rátapadtam édes ajkaira, és megcsókoltam. Szívem ismét fájdalmasan dobbant, de annak örültem, hogy nyelveink is tudtak még utoljára ölelkezni. Pár másodperccel később pedig éreztem, hogy szerelmem nyelve és ajkai is megálltak a mozgásban, ahogyan kezei is elgyengültek. Keservesen zokogva váltam el tőle. Szörnyű volt őt így látnom, ahogyan csukott szemekkel, és a csóktól enyhén szétnyílt ajkakkal feküdt az ágyon. Hát ennyi volt, meghalt. Itt hagyott az életem, a másik felem. Egyedül. Szinte szabályosan éreztem, ahogyan a szívem millió apró darabkára tört. Hangos sírásom közben belépett az orvos is, és kezét a vállamra tette.
-Őszinte részvétem, fiatalúr! - Mondta szomorúan, mire én csak bólintottam egyet. Még egy jó darabig sírtam az ágya mellett, ugyanis nem tudtam hozzászokni, hogy nincs többé. Hogy nem tudok vele beszélni, hogy nem fogom hallani a bársonyos hangját, ami mindig megmelengette a szívemet. Hogy nem érezhetem többé a fantasztikus csókját, amivel minden alkalommal a világ legszebb helyére repített. Képtelen voltam beletörődni. Fogni akartam a kezét, csókolni akartam, hallani akartam a gyönyörű nevetését, és látni akartam a vakítóan fehér fogait. Azt akartam, hogy számtalanszor azt mondja nekem: "Szeretlek HoSeok!". De ez mind...Most már csak álom. Soha többé nem lehetek vele, mert itt hagyott. Elvette tőlem az isten, pedig tudta jól, hogy szükségem volt rá. Sajnos azonban nem gyászolhattam sokáig a kórházban. Hazaküldtek, és azt mondták, hogy majd a hétvégén eldönthetem, hogy hogyan szeretném őt eltemetni. Kisebb patakokat hagytam magam után az utcán, de nem érdekelt. A fájdalom amit éreztem, ezt a reakciót váltotta ki belőlem. Amint beléptem a házunkba, és felmentem a szobánkba, emlékek ezrei termettek előttem. A sok vita, a sok szenvedélyes csók, és a sok őszinte érzelmekkel való szeretkezés. Minden felvillant előttem. Bőgve feküdtem be az ágyunkba, amin még mindig éreztem a mámorító illatát. Tudtam hogy borzalmas lesz a gyász, de hogy ennyire, arra nem számítottam.

***Egy héttel később***

Már egy hete szenvedek. Megállás nélkül csak sírok. Elmondhatatlanul hiányzik JiMin, és a legrosszabb, hogy már nem kaphatom vissza. A családom is nagyon aggódik értem, hiszen ez alatt az egy hét alatt, nagyjából tíz kilót fogytam. Mondhatni úgy néztem ki, mint egy csontváz. De nem érdekelt. Semmivel nem törődtem, nekem csak a szerelmem kellett. Már a kórháznak is elmondtam, hogy milyen temetést szeretnék neki. Ugyan erről soha nem beszéltünk, ezért nem tudtam, hogy ő hogyan akarta. Elég gyorsan elintézték nekünk, így nekem is össze kellett kaparnom magamat valamennyire. Fekete ruháimat felvéve, befújtam magam a kedvenc parfümjével, majd a kedvenc kis kabaláját magamhoz véve indultam a családomhoz. Egy kis tenyérméretű plüss volt a kabalája. Imádta, mivel tőlem kapta az első hónapfordulónkra. Hogy még időben odaérjünk, kocsival mentünk a temetőbe. Szerencsére nem a közepénél volt a sírhelye, hanem az elejében. Mikor pedig odaértünk, el is kezdődött a temetés. Könnyeim azonnal folyni kezdtek, de nem is akartam őket visszatartani. Csak hallgattam, hogy mit mondtak halott szerelmemről. A beszéd körülbelül fél órás volt, majd megkérdezték, hogy van e olyan, aki mondana még pár szót neki. Persze én egyből jelentkeztem, mert úgy gondoltam, hogy hiába nem hallja már, de tudnia kell, hogy milyen érzéseim is voltak iránta. Odamentem a kiásott gödör mellé, aztán intettem a négy férfinak, hogy hozhatják a koporsóját. Ők értve a célzást, óvatosan felemelték azt, és mielőtt még leeresztették volna a gödörbe, a tetejét remegő kezekkel felnyitottam. Mellkasán pihenő keze alá tettem a kis plüssöt, majd még utoljára végigsimítottam puha, hideg kézfején. Ezután vissza hajtottam a tetejét, és a gödör elé mentem. A koporsó fából volt, viszont a tetejét üvegesre akartam, hogy még utoljára lássam párom arcát. Megparancsoltam, hogy amíg azt nem mondom hogy "Köszönöm!", addig ne merjenek rá szórni egy lapát földet se. Így is tettek, ezért végig a csukott szemeibe nézve kezdtem neki a beszédemnek.

-Park Ji Min, számomra az egyik legfontosabb személy volt. Ő volt az életem másik fele, a szerelmem, a mindenem. Az örökbefogadott gyermekeim anyja is ő lett volna, ha kibírta volna addig. Amikor először megláttam, valami megmagyarázhatatlan érzés keletkezett a szívemben, ami a mai napig sem múlt el. Mikor pedig elcsattant köztünk az első szerelmes csók, tudtam, éreztem, hogy ő lesz számomra az igazi, hogy ő lesz a végzetem. Bár azt akartam, hogy idős korunkban majd ő temessen el engem, és álljon itt az én helyemen beszédet mondva, de végül sajnos fordítva lett. Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire szerettem, mennyire volt fontos számomra. JiMin, rettenetesen hiányzol! Nélküled...Üresnek érzem magam belülről. A szívem darabokban hever...Senki nem tudná rajtad kívül újra összerakni eredeti állapotába. De te már sajnos nem vagy velem, nem vagy itt mellettem. Itt hagytál. Annyi mindent megtettem volna érted, viszont egyiket sem tudtam. Szükségem van rád! A csókodra, az ölelésedre, a szeretetedre, mindenedre! Remélem ott fent, az angyalok szárnyai között boldogabb, és kevésbé fájdalmas életed van, mint itt volt. Bár nem hallod, de azért még egyszer elmondom...Szeretlek JiMin! Köszönöm! - Mondtam el őszinte, hosszú mondandómat könnyeimet potyogtatva. Ám helyemről nem mozdultam. Onnan néztem, ahogyan szerelmem lassan eltűnik a föld alatt. Miután teljesen beásták a gödröt, mindenki rátette a virágokat, és a koszorúkat. Nem sokkal később az emberek elindultak kifele, de én még maradtam. Ahogyan a kórházban sem, itt sem akartam egyedül hagyni őt. Bár tudtam, hogy nem láthatom, hallhatom vagy érezhetem, de mégis ott akartam vele lenni. Órákig ott sírtam a sírjánál, mozdulatlanul. A fejem már zsongott, fáztam is, minden bajom volt. De nem érdekelt. Nekem ilyen volt a gyász. Óvatosan rázuhantam a rengeteg koszorúra és virágra, könnyeimet továbbra is hullatva. A fájdalom egyre nagyobb lett a szívemben, éreztem, hogy gyengülök. Szemeimet lehunytam, és pityeregtem tovább. A sok sírás közben elszenderültem. Lassan már nem is éreztem semmit. Nem mozdultak a végtagjaim, nem éreztem a bőrömmel, nem láttam, még csak a szemeimet se tudtam kinyitni. Az orrommal se éreztem semmilyen illatot, úgy éreztem, hogy már a szívem is kezd leállni. Úgy tűnt, belehaltam a gyászba. Távoztam én is a mennyekbe, a szerelmem mellé. Lehet, hogy aki a sírján heverve megtalált halottan, az nagyon megijedt, de nem izgatott. Számomra csak az volt a fontos, hogy újra az életem értelmével legyek. Hogy újra boldogok lehessünk, KETTEN.

Örökké szeretni foglak!(JiHope/HopeMin): 3/? Utolsó együtt töltött napok

J-Hope Pov.

***Három hónappal később***

Ma van három teljes hónapja, hogy megtudtuk JiMin problémáját. Habár azóta volt pár sírós napunk, de a legtöbbször tényleg vidámak voltunk, a szomorú tény ellenére is. A fájdalmai azonban egyre csak erősödtek, ezért az orvos felkészített mindkettőnket, hogy ezen a héten véglegesen el kell egymástól szakadnunk. Ebben a három hónapban, mindig ott voltam szerelmem mellett. Ha haza mentem a kórházból, akkor is maximum csak egy órára, amíg rendbe szedtem magamat. Többet akartam volna tenni JiMin-ért, elvinni még pár utolsó, romantikus sétára vagy ilyesmi, de a doktor úr szigorúan megtiltotta, hogy kimozdítsam az ágyából. Így hát a jelenlétemen és egy-két hülye viccemen, vagy szerelmes gesztusomon kívül, mással sajnos nem tudtam boldoggá tenni. Ez pedig azért zavart, mivel sokkal többet szerettem volna neki adni. De szerencsére minden tőlem kapott dolognak nagyon örült, ami engem is felvidított. Az utolsó napokon viszont, egyre többször érzett különféle fájdalmakat, amik miatt az aggódásom és a szomorúságom visszajött. Ugyan próbáltam visszatartani, és többet mosolyogni, de nehezen ment. És ezt JiMin észre is vette.

-Figyelj, Hopie! Ne emészd magad. Én melletted mindig is boldog voltam, és az is leszek akkor is, ha már nem fogok élni. De a szívedben mindig ott leszek, és te is az enyémben. - Mosolygott rám őszintén, így már semmiképp nem tudtam visszatartani könnyeimet. Megható szavai ismét a szívemig hatoltak, viszont igaza volt. Ám mielőtt még meglátta volna az első könnycseppemet végiggördülni arcomon, gyorsan ajkaira tapadtam, ezzel egy édes, szerelmes csókba hívva őt. Amint párnáink összeértek, abban a pillanatban egy fájdalmasat dobbant a szívem. Nem akartam őt elveszíteni, mégis úgy tűnt, hogy pár nap és...Egyedül maradok. Nélküle, ebben a hatalmas világban. És ez a tény, teljesen a padlóra küldött. Úgy terveztük már az egy éves évfordulónknál, hogy együtt fogjuk leélni az életünket, és hogy ha eljön az ötödik évfordulónk, akkor...Örökbe fogadjuk az első gyermekünket is. Már csak egy évet kellett volna kibírnia JiMin-nek...Csak egyet. Hahh...Utálom, hogy mindig velünk szívózik az isten. Na mindegy. Hosszas gondolkozásom közben a csókunk is véget ért, így ezután rögtön le is törölte a könnyeket az arcomról. -Ne sírj! - Mosolygott, mire én is megeresztettem egy halvány mosolyt. Viszonylag hamar sikerült megnyugodnom, de azért ugyanúgy féltem. Fel akartam készülni az időre, amikor úgy dönt a szervezete, hogy feladja a harcot. Csak hogy pont az volt a baj, hogy még az orvos se tudta pontosan megmondani, hogy ez az idő, mikor jön el. Ezért a félelmem ahogy nőtt, a boldogságom úgy csökkent. Persze próbáltam nem kimutatni a félelmemet, de ez sokszor nem sikerült. Komolyan, már JiMin erősebbnek tűnt lelkileg, mint én, holott ő volt életveszélyben, nem pedig én. Neki kellett jobban felkészülnie arra, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Jó, persze nekem is nagy lelki erő kellett ennek a feldolgozására, de tudtam, hogy ha ez bekövetkezik, akkor úgy is teljesen magamba leszek zuhanva. 

-JiMin! - Szólítottam meg hirtelen.

-Igen? - Nézett rám kíváncsian.

-Kérlek szólj, ha úgy érzed, hogy... - Kezdtem bele a mondandómba, de a végét már nem voltam képes kimondani, ezért inkább csak egy nagyot nyeltem.

-Nyugodj meg édesem, mindenképp figyelmeztettelek volna. - Mosolyodott el, közben gyengéden az arcomra simított. Érintésére én is elmosolyodtam, mégis...Kezdtem egyre jobban összetörni. Egyszerűen nem tudtam elfelejteni a tényt, hogy halálos beteg, ezért tényleg bármelyik pillanatban távozhat az élők sorából. Nem akartam erre gondolni, de sajnos az utóbbi napokban több volt a fájdalma, ezért számítanunk kellett rá. Ráadásul kezeléseket se adtak neki, mert állítólag már azok se hatottak volna. -Jajj, ne búslakodj már annyit! - Szólt rám, majd inkább ajkaimra tapadt. 

-Jól van na, nem tehetek róla! Aggódom...Aggódom, hogy mikor hagysz itt. - Remegett meg hangom, miután elváltunk egymástól.

-Elhiszem, de ezzel csak rosszabb lesz minden. Egyébként is te mondtad, hogy többet szeretnél mosolyogva látni. - Magyarázkodott, és végül is igaza volt. Sóhajtottam egyet, majd bólintottam. Félretettem a bánatomat, és igyekeztem visszahozni a vidám énemet. Nehéz volt, de nem akartam neki csalódást okozni. Hiszen azt szerettem volna, ha boldog lenne.

Örökké szeretni foglak!(JiHope/HopeMin): 2/? Az nem lehet!

J-Hope Pov.

Sok időbe telt, mire odaértem vele a kórházhoz, de nagy nehezen sikerült. Fejemet össze-vissza kapkodva néztem, hogy merre van egy orvos, aki segíteni tudna. De hát persze hogy szinte kihalt volt az egész előtér, mily' meglepő. Kezdtem kétségbeesni, ám ekkor hirtelen magához tért JiMin.
-Hol vagyunk? - Nézett rám fél szemmel, de arca még mindig bágyadt volt.
-Kórházban. Kivizsgáltatlak egy orvossal, mert ez így már nem mehet tovább. - Mondtam, aggódón lenézve rá. Ő erre csak bólintott egyet, majd nyomott a számra egy rövid csókot. Ezután visszabújt a nyakamba, míg én egy tetves orvost próbáltam keresni. Mivel alig járkáltak emberek az előtérben, ezért oda akartam menni a portához, hogy megkérdezzem, merre találok egy orvost, de szerencsémre pont szembejött egy velem.
-Elnézést! A páromnak valami baja van, ezért szeretném ha megnézné őt. - Meséltem el neki a lényeget.
-Rendben, akkor kövessen. - Bólintott, én pedig szót fogadva neki, mentem utána, szerelmemmel a karjaimban. Egy kis séta után, beértünk a rendelőjébe. Leültettem JiMin-t az ágyra, majd a mellette levő kisszékre ültem. -Szóval mik a tünetek? - Nézett kettőnkre, közben párom mellett ácsorgott.
-Hát már hónapok óta minden ok nélkül vérzik az orra, tehát nem üti be vagy ilyesmi, és mégis vérzik neki. Akkor sokszor nagyon magas láza van, és általában fáradékony is. Ma pedig észrevettem, hogy a bőrén egy-két helyen vörös foltok vannak. - Soroltam el neki a tüneteket, miközben az orvos neki is állt megvizsgálni JiMin-t. Sokáig csak csend volt közöttünk, mivel mindketten figyeltük, hogy miket csinál a doktor úr. Elvégezte a szokásos vizsgálatokat, amik még számomra is megszokottak voltak. Ám mikor azzal végzett, engem kiküldött, pedig ott akartam lenni a szerelmem mellett. Egy utolsó puszit adva neki, kénytelen voltam egyedül hagyni az orvossal. Az ajtóval szembe elhelyezkedő padra ültem, és arcomat a tenyereimbe temettem. Egyre jobban meg voltam ijedve, kétségbe voltam esve, hogy vajon mi baja lett JiMin-nek. Bár hiába biztattam magam azzal, hogy semmi komoly, valahogy mégse voltam megnyugodva. Ráadásul az is rátett még egy lapáttal, hogy nem lehettem ott mellette. A sok negatív érzés hatására pedig, a könnycseppjeim is kitörtek szemeim fogságából. Halk, keserves zokogás kíséretében engedtem a sós cseppeket szabadjára arcomon, még csak le sem töröltem őket. Ki voltam készülve. Aggódtam, féltem, kétségbe voltam esve, és persze rohadtul ideges is voltam. Éppen ezért ülni se tudtam sokáig, így hát inkább felálltam, és a homlokomat masszírozva járkáltam fel-alá. Sétálgatás közben elővettem egy zsepit, amivel aztán megtöröltem nedves arcomat és szemeimet, majd kifújtam az orromat. Túl sok ideje volt bent egyedül JiMin, én pedig még csak hallani sem hallottam semmit. Tudni akartam, hogy mi baja lett az életemnek, a másik felemnek, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem. Hosszas aggódás és töprengés után végre nyílt az ajtó, amin az orvos lépett ki, cseppet sem biztató tekintettel.
-Most már bemehet, kettesben hagyom önöket. - Közölte velem a doktor úr.
-És mi a baja? - Kérdeztem remegő hangon.
-A barátja majd elmondja. Megkért, hogy ne mondjak magának semmit, mert beszélni akar magával. - Magyarázkodott, így már mindent értettem. Bólintottam egyet, és már mentem is be szerelmemhez. Ő rajta is látszott, hogy sírt. Szemei pirosak és duzzadtak voltak.
-Mit mondott? Mi a bajod? - Ültem le mellé az ágyra, és kezeit megfogva néztem szemeibe. Íriszei hirtelen megint könnybe lábadtak, mire már nem tudtam jóra gondolni, csak rosszra. Rám is rám tört újra a sírógörcs, pedig még nem is mondta el a helyzetet.
-Figyelj kicsim...Most erősnek kell lenned, mert...Egy nagyon komoly dologról van szó! - Nézett rám könnyes szemeivel, felkészítve a fontos tényekre.
-Jajj JiMin, mondjad már kérlek! - Mormogtam ismét pityeregve.
-Én...Leukémiás vagyok. - Jelentette ki, közben ajkai is megremegtek. Azt hiszem, ha állva maradtam volna, akkor rögtön a földön feküdtem volna. Nem hittem a fülemnek.
-Mi? A...Az...Az nem lehet! - Folytak még jobban a sós cseppek arcomon. Nehezen tudtam elfogadni, hogy ez a baja. -Legalább a könnyen kezelhető fajtát fedezte fel az orvos? - Kérdeztem sóhajtva.
-Sajnos nem. Ez az egyik legsúlyosabb, ráadásul későn is jöttünk kivizsgálásra, szóval későn vették észre. Ha hamarabb jöttünk volna, akkor talán lett volna még esélyem a gyógyulásra. De...Így már semmi esélyem nincs rá. Vagy pár héten belül, vagy pár hónapon belül...Távozok. - Mesélte el a tényeket, könnyeit folyamatosan hullajtva. Mire pedig a végére ért, hangos sírásba kezdett. Odahajoltam hozzá, és egy lágy csókot nyomtam ajkaira. Fájt a tudat, hogy akár egy hét múlva elveszíthetem az életem másik felét. Viszont erősnek akartam látszani, és azt szerettem volna, ha JiMin boldog lenne az élete utolsó perceiben is. Ezért pedig mindent megfogok majd tenni.
-Ha ez a helyzet, akkor ígérem, hogy mostantól mindent megteszek azért, hogy boldog legyél. - Simítottam meg gyengéden arca vonalát. -A könnyeid helyett inkább a gyönyörű mosolyodat szeretném látni, mert az az egyik dolog a sok közül, ami megdobogtatja a szívemet. - Mosolyodtam el halványan.
-Rendben. - Bólintott, majd ő is mutatott nekem egy halvány mosolyt. -Nagyon szeretlek HoSeok! - Simított ő is az arcomra. Erre a mondatra megint a sírás környékezett, de erős akartam lenni, ezért vettem egy nagy levegőt, és visszatartottam az újabb sós cseppeket.
-Én is téged JiMin! Nagyon... - Mondtam őszintén, aztán egy hosszú, szerelmes csókba hívtam, amit azonnal viszonzott is. Ki akartam használni minden egyes percét ezeknek a csodás pillanatoknak, hiszen ha a jövőhéten már nem lesz velem, akkor...Már soha többet nem fogom érezni a puha ajakit, amivel úgy meg tud csókolni, hogy szinte a mennyországban érzem magamat. Amitől mindig úgy érzem, mintha megállt volna az idő. Nyelveink hosszú csatát vívtak, ám levegőhiány miatt muszáj volt elválnunk egymástól. Amint elváltunk, megtörölgettem nedves arcát, majd egy biztató mosolyt küldtem felé. Ő is letörölte az én arcomat, utána egy újabb rövid csókot nyomott ajkaimra. Ám ezután sajnos megzavart minket az orvos, és azt akarta, hogy menjek haza. Viszont én akkor is kiküzdöttem magamnak a maradást. Nehezen, de sikerült rávennem arra, hogy hadd maradjak addig, amíg JiMin végleg egyedül nem hagy. Úgy gondoltam, hogy akkor tudom csak igazán boldoggá tenni, ha mindvégig mellette leszek. Így mikor az orvos engedélyt adott a folytonos maradásra, mindketten nagyon örültünk. Habár belülről rettenetesen féltem, izgultam és tomboltam szomorúságomban, de...JiMin jelenléte, boldogsága mégis örömöt okozott nekem. Jó volt látni hogy boldog akkor is, ha súlyos beteg és nem tudnak rajta segíteni. És ez engem is boldoggá tesz, mert szeretem, és szeretni fogom akkor is, ha ő már nem lesz velem. Hiszen ő az én életem, a szerelmem, a másik felem. És ez így lesz mindig.

Örökké szeretni foglak!(JiHope/HopeMin): 1/? Rosszullét

J-Hope Pov.

Mint minden reggel, ez is ugyanúgy kezdődött. A nyári nap sugarai melengették meztelen felsőtestemet, fényessége pedig csukott szemeimet zaklatta. Kénytelen voltam felkelni, ráadásul utána megtudtam, hogy már tíz óra is elmúlt. Szerelemem még édesen szuszogott mellettem, aminek látványán muszáj volt

elmosolyodnom. Imádtam a cuki arcát nézni, miközben édes álmai között kalandozgatott. Gyengéden hajoltam puha ajkaira, ezzel egy édes csókot adva rájuk. Mikor pedig elváltam tőle, egyből ébredezni is kezdett. Kómás tekintettel rám nézett, majd kinyújtotta elzsibbadt végtagjait.
-Jó reggelt álomszuszék! - Kuncogtam.
-Neked is. - Ásított. Miután sikerült felébrednie, lementünk a konyhába reggelizni. Amíg ő leült az asztalhoz, addig én csináltam magunknak egy kis palacsintát. Tudtam hogy imádja, ezért biztos voltam benne, hogy nem lesz ellenére. Gyorsan kikevertem a tésztát, aztán a serpenyőbe olajat öntve, nekiálltam a sütésnek.
-Melyiket kéred előbb? A túrósat, vagy a kakaósat? - Érdeklődtem, de nem néztem rá, mivel nem akartam odaégetni az első darabot.
-Hmm...A túrósat. De miért, mit csinálsz? - Adta meg válaszát, ami után rögtön kíváncsiskodni is kezdett.
-Ezt. - Vigyorogtam, miközben elé raktam a tányért, amiben a túrós ízesítésű édesség volt. A látványra szemei úgy kezdtek el csillogni, mint amikor egy kisgyerek megkapja azt a játékot a szüleitől, amit szeretett volna. Persze tudtam, hogy ez lesz a reakciója, mégis boldogsággal töltött el, hogy én okoztam neki örömöt. Széles mosollyal állt neki az evésnek, míg én folytattam a sütést. Pár perc alatt kisütöttem öt darabot, amit aztán el is pusztítottunk. Viszont mikor már készültem volna mosogatni, hallottam, ahogyan JiMin szitkozódott.
-Hogy az isten verné már meg! - Puffogta.
-Mi az? - Kérdeztem kicsit ijedten.
-Megint vérezni kezdett az orrom, pedig nem is csináltam semmit. - Mormogta. Aggódón felsóhajtottam, és odamentem hozzá. Mostanában túl sűrűn kezd vérezni az orra, ráadásul úgy, hogy tényleg semmit nem is csinál vele. Nem veri be a fejét, nem verekszik, vagy hasonlók. És mégis vérzik neki az orra. De hiába mondogatom neki, hogy menjünk el orvoshoz, megmakacsolja magát.
-Figyelj, JiMin! Szerintem ez már nem normális. Hetente legalább háromszor vagy négyszer vérzik csak úgy az orrod, úgy, hogy hozzá se nyúlsz. Meg kéne nézetned egy orvossal. Ő megtudná mondani, hogy mi bajod van. És ha komoly? - Kezdtem bele aggódó szövegelésembe, ő pedig csak törölgette orrát, amiből elég rendesen folyt a vörös folyadék.
-Nem kell. Majd elmúlik. - Motyogta.
-Én csak jót akarok neked, te is tudod. Mivel szeretlek, és szeretni is foglak. - Tettem egyik kezemet a vállára, kétségbeesetten nézve szemeibe.
-Tudom. Én is szeretlek téged Hopie. - Mosolyodott el, majd egy csókot nyomott ajkaimra. Ugyan nem igazán sikerült meggyőznie arról, hogy minden rendben van vele, de nem akartam tovább faggatni, mert akkor csak összekaptunk volna. Hamar elmostam a koszos tányérokat, utána kiültünk szerelmemmel a nappaliba. Bár még mindig pizsamában voltunk, de nem érdekelt, hiszen nyári szünet volt. Leültünk a puha, kényelmes kanapéra, és beindítottunk egy filmet. Mihelyt leültem a bútorra, párom elfeküdt, így fejét az ölembe tette. A vérzése szerencsére már elállt, ezért aggodalmam is csillapodott. Lemosolyogtam rá, aztán mindketten a filmre kezdtünk koncentrálni. Egyik kezemmel haját birizgáltam, miközben teljesen bele voltam merülve a horrorba, amit a TV-ben játszottak. Nem volt olyan vészes, egészen tűrhető volt. Párszor ugyan megrezzentem, de nem sipítoztam mint egy kislány. Ahogy simogattam JiMin fejét éreztem, hogy túl meleg a feje.
-JiMin, te lázas vagy? - Döbbentem le, ezért meg is álltam minden mozdulatomban. A kérdésemre ő csak bágyadtan felnézett rám, és egyik kezét a homlokára vezette.
-Úgy tűnik...Bár fáradtnak is érzem magam. - Dünnyögte alig érthetően.
-Na szép! Most meg lebetegedsz? - Sóhajtottam. Viszont ezek a jelek még semmik voltak. A következő pillanatban ugyanis észrevettem, hogy bőre itt-ott durván piros. -Jesszusom, mi van veled? - Rémültem meg. Szemeim a kétszeresükre kerekedtek, nem tudtam mi tévő legyek. Óvatosan kiemeltem őt az ölemből, majd indultam volna a lázmérőért, de ő vissza akart tartani.
-Ne! Hopie ne hagyj itt! - Kelt fel azonnal a kanapéról, sajnos azonban megszédült. A szédülés közben eszméletét is elvesztette, ám mielőtt még a földre zuhant volna, elkaptam. Ennyi volt, nem bírtam tovább. Felvettem a karjaimba, és egyenesen a kórházba indultam vele. Nagyon remélem, hogy semmi komolyabb baja nincs! Ez az egész már legalább két vagy három hónapja tart, de eddig még nem vörösödött ki a bőre. Csak a feje fájt, az orra vérzett, és elég magas lázai voltak. Na meg sokat is aludt. Nem tetszik nekem ez az egész, de nem is akarom túlreagálni. Hahh...Remélem az orvos majd kezelésbe veszi, és meggyógyítja nekem.

Titkos szerelem(VMin): 11.rész - Váratlan vallomás

JiMin Pov.

Tae annyira aranyosan aludt a vállamon, hogy nem volt szívem felébreszteni. Viszont lassan megérkeztünk a dorm-hoz, ezért kénytelen voltam. Óvatosan elkezdtem rázogatni, mire meg is ébredt. Lajhárok módjára ugyan, de sikerült kiszállnunk a kocsiból, és bevánszorogni a házba. TaeTae szólalt meg elsőnek, hogy megy zuhanyozni. Mivel én is fáradt voltam már, ezért előre jeleztem, hogy én pedig a második leszek. Suga és JungKook ugyan morogtak, de nem érdekelt. Hála istennek Tae elég hamar végzett, ezért én is gyorsan levetkőztem, majd a zuhany alá állva, lemostam magamról az aznapi koszt, illetve fáradalmat. Még mindig furcsa, hogy mostantól idol leszek, ami azt jelenti, hogy remélhetőleg sok rajongóm lesz, illetve rengeteg munkám is. Bár most sincs kevés munkánk, és még nem is debütáltunk a bandával. Mi lesz, ha debütálni fogunk? Bele se merek gondolni...Erre a gondolatra csak megráztam a fejemet, majd kilépve a zuhanyzóból, megtörölköztem, és felvettem a pizsamámat. Amint kész lettem, szinte futólépésben mentem a TaeHyung-al és HoSeok-al közös szobámba, hogy végre aludhassak. Mikor pedig beértem, becsuktam magam után az ajtót, és bebújtam szerelmem mellé. Igen tudom, hogy szakítottam vele, de legbelül még mindig szeretem, és a páromnak is tartom. Meg amúgy is...Nem véglegesen szakítottunk, csupán egy, vagy több hónapra. Először jobban kiismerjük a bandát, és ha tisztában leszünk vele, hogy nem zavarja őket az, hogy két fiú együtt van, akkor újra olyan lesz minden, mint volt. Csak az a baj, hogy J-Hope-al kapcsolatban, nem érzek jó dolgokat. Úgy veszem észre, mintha rányomulna Tae-re. Ez pedig nem tetszik. Egy halk sóhajjal abbahagytam az esti elmélkedést, és próbáltam elaludni. Pár perccel később ez sikerült is. Reggel azonban NamJoon hangjára keltem, így hát kénytelen voltam felkelni. Rettentően fáradtnak éreztem magam, de nem tudtam ellene mit tenni. Fáradt hangon kezdtem ébresztgetni TaeTae-t, aki nyöszörögve ugyan, de felkelt. HoSeok is lassan magához tért, így mindannyian nekiálltunk a készülődésnek. Ezen a reggelen viszont, még lassabban készültünk el, és meg is lett az eredménye. Mikor a menedzser fülébe jutott a dolog, megkaptuk tőle a szidást. Persze mindannyian behúztuk fülünket és a nem létező farkunkat is, majd engedelmesen szót fogadva megígértük, hogy többet nem lesz ilyen. A szerencsénk pedig az volt, hogy nem késtünk olyan sokat, csupán tizenöt percet. Viszont így is még jobban oda kellett tennünk magunkat, hogy még időben végezzünk a tánccal. Sokkal jobban odafigyeltünk, és próbáltunk nem rontani. Elég gyorsan haladtunk, aminek mindannyian örültünk. A baj csak az volt, hogy még így is csúszásban voltunk, ezért most nem tarthattunk szünetet. Hiába volt mindenki kifulladva, nem állhatunk meg. Már szinte kiköptük a tüdőnket is, de végre végeztünk az egész koreográfia betanulásával, ezért már csak tökéletesítenünk kellett. Pontosítanunk, illetve összehangolódnunk, hogy mind a heten egyszerre mozogjunk. Sok probléma volt az egyszerre mozgással, amit még a tanárunk is megjegyzett. És ami még szarabb volt, hogy én voltam az egyetlen, aki mindent elsietett. Állandóan rám szólt a koreográfus, hogy ne siessek. Mit ne mondjak, kicsit se éreztem magam kínosan. Fogalmam sincs miért, de az adrenalin dolgozott bennem, pedig nem is aludtam olyan sokat, ráadásul még kávét se ittam, de még csak koffein tartalmú italt se. Ám végül sikerült belassulnom, ezért minden viszonylag zökkenőmentesen ment. Boldog azonban csak akkor voltam igazán, amikor vége lett a próbának. Illedelmesen elköszöntünk a tanártól, majd indultunk öltözni és zuhanyozni. Pár perc alatt intéztük el ezeket a fontosabb dolgokat, hiszen nem volt időnk, sietnünk kellett a forgatás befejezésére. Így mihelyt befejeztük a fürdést és az öltözést, beszálltunk a kisbuszba, és indultunk az utolsó helyszínre. Hála istennek a buszban volt fél óránk pihenni, amit persze ki is használtunk. Álomba szenderültünk, de nem sokáig. Ugyanis az a fél óra olyan gyorsan letelt, mintha csak egy perc lett volna. Kómás fejjel szálltunk ki a buszból, aztán a menedzser vezetésével, indultunk a sminkes asztalokhoz. Én megint egy lányhoz kerültem, aminek nem igazán örültem. Ez a lány...Olyan fura. Folyton rajtam legelteti a szemeit, és azt hiszi, hogy nem veszem észre. Mondjuk tény, hogy a munkáját tényleg nagyon ügyesen és pontosan végzi. De akkor is. Gondolataim közben észre sem vettem, de csak mi ketten voltunk a helyiségben. Nem tudom miért, de kínosan éreztem magam. Hirtelen a lány elém lépett, majd beszélni kezdett hozzám.
-Figyelj, JiMin! Én...Szerelmes vagyok beléd! - Vallotta be rák vörös arccal, mégis egyszerűen kimondva a szavakat. Meglepődtem, nem is kicsit. Alig egy hete, hogy ebben a munkában vagyok, és hogy sminkesek, fodrászok meg a többiek vesznek körül, de máris tetszem egy munkásnak. Nem is lenne ezzel baj, ha nem lány lenne, hanem fiú. Na meg ha nem csak Tae iránt éreznék többet mint barátság, vagy testvériség. Még csak reagálni se volt időm, ugyanis a lányka úgy döntött, hogy megkóstolja ajkaimat. Igen, tényleg megcsókolt. Én azonban nem viszonoztam. Egyrészt azért, mert még mindig le voltam döbbenve, másrészt meg azért, mert nem vonzódom a lányokhoz. Szemeim tányér nagyságúra kerekedtek, és hiába akart a lány bejutni nyelvével a számba, nem engedtem be. Tettét egy ajtócsapás zavarta meg, amire én rögtön elszakadtam tőle, aztán az ajtóra néztem. Nem volt ott senki, de mégis volt egy rossz érzésem. Kezdtem félni, hogy ha valaki meglátott minket, akkor esetleg elfecsegi a többieknek. Mindent otthagyva kirontottam a helyiségből, amikor egyszer csak egy keservesen pityergő hangot hallottam meg. Olyan ismerős volt...Mintha...TAEHYUNG! Jajj, ne! Meglátott. Egy nővel csókolózni. Bár ez túlzás, hiszen én nem viszonoztam. De akkor is! Ahh...Édes istenem, mi jöhet még?! Lassan a hang irányába mentem, majd őt is megláttam.
-Tae... - Kezdtem volna a bocsánat kérésembe, de ő a szavamba vágott.
-Hagyjál! Menj vissza az új barátnődhöz, biztos hiányzol már neki! - Mondta dühösen, csalódottan.

-Nem a barátnőm! Te is tudod, hogy nekem te vagy az egyetlen. - Néztem sajnálkozón a szemeibe, mire gúnyosan nevetni kezdett.
-Persze...Akkor nem hagytad volna, hogy megcsókoljon. - Sziszegte idegesen.
-Nem is hagytam. Csak...Meg voltam lepődve. De hidd el, hogy nem mozgatott meg bennem semmit! Te viszont igen. - Győzködtem, de sajnos semmi értelme nem volt nem hallgatott rám.
-Nem érdekel! Elegem van. Hagyjál békén egy időre, ne is szólj hozzám! - Motyogta összetörten, könnyeit hullajtva. Fájdalmasan felsóhajtottam, és kérését teljesítve magára hagytam. Ahjj...Istenem, hogy lehettem ekkora gyökér? Mindegy. Majd valahogy kiengesztelem. Nem tudom hogyan, de megoldom. A lánynak pedig megmondom, hogy én hogy érzek. Nem fog neki örülni, de most ez érdekel a legkevésbé. Úgyis kénytelen lesz elfogadni.

Szerelmes lettem, egy vámpírba - 4/4 Szeretlek! (+18) VÉGE!

A két kis párocska, már vagy fél éve boldogították egymást. Voltak köztük kisebb-nagyobb viták, de mindegyiket sikerült megbeszélniük. Ráadásul elég hamar meg is egyeztek abban, hogy összeköltözzenek, egy külön álló kis házban. Mikor pedig sikerült a költözés, pár nap alatt otthonossá varázsolták a kissé omladozó házat. Büszkék voltak az eredményre, így boldogságuk is csak még nagyobb lett. SeokJin boldogan tevékenykedett a konyhában, az egyik kedvenc helyiségében. Szeretett főzni, és természetesen tudott is. Szerelmének is ízlettek főztjei, ahogyan TaeHyung-nak és JungKook-nak is. Bár persze a vámpírfivérek azért esténként elmentek vadászni, hiszen mégis csak kellett enniük vért. Ezt a fiúk is természetesnek gondolták, ezért soha nem háborogtak, amikor Nam és TaeHyung elmentek az éjszaka közepén vadászni.
-Nemsokára jövünk! - Mondták egyszerre a testvérek, mikor már az ajtóban álltak.
-Rendben, de igyekezzetek! - Bólintott SeokJin, majd nyomott egy csókot párja ajkaira. Ezután a vámpírfiúk, már el is tűntek a sötét erdőben.
-Már el is mentek? - Kérdezte haját törölgetve a legfiatalabb, aki éppen akkor végzett a fürdéssel. Barátja erre csak bólintott egyet, aztán visszament a konyhába, hogy tálalja a vacsorát. Mindenkinek kitette a tányérját, majd az asztal közepére tette a nagy lábast, amiben a kész étel volt. JungKook egyből mert is magának, utána pedig nekiállt az evésnek. Nem sokkal később Jin is enni kezdett, és ekkor szerelmeik is megérkeztek a vadászatról. Meg is látszott hogy vért ettek, ugyanis TaeHyung szája szélén végig volt folyva a vörös folyadék. Ám JungKook nem találta ezt undorítónak, sokkal inkább vonzónak. Direkt meg is csókolta párját, közben a vér egy részét letörölve TaeHyung ajkairól. Kis idő múlva pedig végeztek a vacsorával is, ezért indultak a saját szobájukba, egy kicsit romantikázni.
-És...Mit is terveztél pontosan? - Érdeklődött huncut vigyorral az arcán TaeHyung, miközben JungKook csak rángatta maga után.
-Az meglepetés. - Kuncogott a fiatalabb. Amint az ágyukhoz értek, JungKook eldöntötte rajta a vámpírfiút, majd egyből szenvedélyesen csókolózni kezdtek. A csók közben a kisebb ráült szerelme csípőjére, aki erre erősen belemarkolt a fenekébe, és még közelebb húzta magához. Hosszas csókolózás után, TaeHyung levette a fiatalabbról a pólóját. Amikor pedig annak fél teste csupasszá vált, helyet cseréltek, így JungKook került alulra. A vámpírfiú egyből a nyakát kezdte csókolgatni, néha még óvatosan meg is harapta bőrét, viszont ügyelt arra, hogy éles fogaival ne sértse fel a selymes, puha bőrt. Szerelmének tetszettek az új, mégis fantasztikus érzések. Halk nyögései egyenesen párja füleibe jutottak, aki ezek hallatára, kezdett egyre jobban felizgulni. Mikor végzett nyakával, áttért kulcscsontjára is, amit kicsit meg is szívogatott, de csak mértékkel. Nem akarta túlzásba vinni, minden áron vigyázni akart a fiatalabbra. JungKook eközben próbálta leszedni vámpír szerelméről a pólóját, ami végül sikerült is neki. Mihelyt TaeHyung felsőteste is szabaddá vált, a fiú csodálkozni kezdett. Nem gondolta volna, hogy párjának ilyen eszméletlenül jó teste van. Észre sem vette, de az idősebb már a felsőtesténél járt csókjaival. Nagyon jól esett neki, hogy TaeHyung ennyire vigyázott rá, és átadott neki minden élvezetet, amit csak tudott. Éppen ezért úgy gondolta, hogy ő sem tétlenkedhet tovább. Kezeit lassan szerelme nyakába vezette, majd onnan lassan simított le egész hátán, a derekáig. Ennek hatására a vámpírfiúból is előtört egy kéjes sóhaj, ami a fiatalabbnak nagyon tetszett. Hasán is végigvezette kezeit, míg párja az ő hasfalát kényeztette. Kettejük szobáját csak az apróbb nyögések, sóhajok, vagy forró bőrükön csattanó csókok zaja töltötte be. TaeHyung miután végzett felsőtestének kényeztetésével, egy gyors mozdulattal megszabadította szerelmét nadrágjától is. Így JungKook már teljesen meztelenül hevert a vámpírfiú alatt, aki szélesen elvigyorodott, mikor meglátta a fiatalabb méretét. Ujjait lassan férfiassága köré fonta, amire párja háta kisebb ívbe feszült, szájából pedig egy hangos nyögés tört elő. Hüvelyujjával makkját kezdte izgatni, amibe a fiú mindig beleremegett. Mikor már érezte, hogy a kisebb egyre többször remeg meg alatta, a szájába engedte annak kő kemény péniszét. JungKook az újabb hirtelen, mégis csodás érzésre száját eltátva, és szemeit lehunyva nyögött fel. TaeHyung kezét és fejét is ütemesen mozgatva, próbált minél nagyobb élvezetet nyújtani szerelmének, ami láthatólag sikerült is. Párja ugyanis már teljes mértékben a fellegekben érezte magát, amint megérezte a vámpírfiú forró leheletét, majd puha ajkait és síkos nyelvét férfiasságán. Ám az idősebb nem kényeztette sokáig a fiatalabbat, mivel már ő sem bírt magával. Egy kis kényeztetés után, kiengedte szájából JungKook merev tagját, utána magáról is lekapta az utolsó ruhadarabokat. Immár teljesen meztelenül ment vissza eredeti helyére, azaz szerelme lábai közé. Lehajolt hozzá egy hosszú csókra, közben pedig első ujját behelyezte a kisebb bejáratába. A kissé fájdalmas érzésre a fiú belenyögött a csókba, de továbbra sem engedték el egymás nyelvét. Időbe telt ugyan míg megszokta a benne munkálkodó ujjat, viszont pár perc elteltével sikerült neki. Bízott szerelmében, ezért nem állította meg. Miután sikerült megszoknia az első ujját, jött a második. Ezúttal viszont kénytelenek voltak elengedni egymás nyelvét, hiszen a levegőjük is fogytán volt, és JungKook torkát is egy fájdalmas szisszenés hagyta el, minek következtében végigkarmolta a felette ágaskodó vámpírfiú fedetlen, csupasz hátát. Ennek megszokásához már több idő kellett, ám TaeHyung igyekezett tenni annak érdekében, hogy párja ne csak a fájdalmat érezze. Nyakát továbbra is csókokkal lepte el, ami egy picit segített is a fiatalabbon. Jó pár perccel később, de az idősebb bevezette JungKook-nak a harmadik, egyben utolsó ujját is. Ez még jobban fájt neki, úgy érezte, hogy menten szétszakad. Szeméből is kibuggyant egy sós könnycsepp, amit a vámpírfiú nem hagyott végigfolyni arcán. Puha ajkaival óvatosan lecsókolta párja szeméről, majd a füléhez hajolva, erotikus hangon kezdett suttogni.
-Nyugi szívem! Mindjárt jobb lesz. - Suttogta, majd megérezte, ahogyan JungKook beleremegett a hangjába. Kajánul elvigyorodott, közben szerelmének sikerült megszoknia harmadik ujját. Ezután óvatosan kihúzta ujjait, és saját merevedését fogva, lassan, odafigyelve kezdett a fiatalabba hatolni. Ám hiába volt gyengéd, a kisebbnek mégis fájt párja hatalmas mérete. A szoba immár nem kéjes, hanem fájdalmas nyögésekkel telt meg. TaeHyung mikor sikeresen tövig ért a fiatalabban, türelmesen várt a jelre, hogy mikor mozoghat. Bár már alig tudta visszafogni magát, mégsem akarta elrontani az első ilyen alkalmukat. JungKook azonban elég hamar megadta neki a jelet, ezért az idősebb rögtön neki is állt mozogni benne. Eleinte még fájdalmas hangokat hallatott magából, de mihelyt kezdte megszokni a benne ki-be csúszkáló nemi szervet, már jóleső sóhajok, vagy éppen nyögések szálltak ki ajkai közül. A vámpírfiú csípőjének mozgása is egyre gyorsabb lett, ám párjának gyönyörközpontját még mindig nem sikerült elérnie. Többször is igazított helyzetükön, végül pedig úgy döntött, hogy ő lefekszik, így szerelme meg tudja őt lovagolni. Így is lett. Egy szempillantás alatt cseréltek helyet, és bár JungKook először bizonytalanul kezdett mozogni az idősebb csípőjén, de mikor az segített neki, hamar belejött. Egyre gyorsabban mozgott TaeHyung csípőjén, mígnem eltalálta a számára legtökéletesebb pontot. Ekkor az addigi leghangosabb nyögés hagyta el száját, háta pedig ívbe feszült. Még a mozgásban is megállt, ami párjának nem igazán tetszett, ezért a derekára fogva, mozgatni kezdte a fiatalabbat magán. JungKook mozgatása közben érezte, hogy az egyre többször és többször feszül meg. Ebből pedig arra következtetett, hogy percek, esetleg másodpercek kérdése, és közéjük fog élvezni. Igaza is lett. Szerelme mikor már sokadjára ült abba a bizonyos pontba, egész testében megremegett, így pedig egy teljesen új, mégis fantasztikus, leírhatatlan érzés futott végig egész testében. Forró nedve TaeHyung hasára folyt, aki a fiatalabb után, szinte rögtön megtöltötte annak testét. JungKook fáradtan kapkodva a levegőt feküdt párjára, aki egyből magukra is terítette a takarót.
-Köszönömh...Szeretlek! - Nézett a fiatalabb, szerelme csillogó szemeibe. Tekintete fáradt, mégis hálás volt, aminek láttán TaeHyung-nak hatalmasat dobbant a szíve.
-Én is szeretlek JungKook! - Csókolta meg aznap utoljára. Természetesen ezt az estét nem csak TaeHyung és szereleme töltötték el kettesben, romantikusan, hanem a bátyja és Jin is. Ők is kiélvezték egymás forró testét, ami az egymás iránt érzett szerelemtől, és vágytól égett annyira. Miközben NamJoon mozgott párjában, milliónyi csókkal lepte el SeokJin puha bőrét, ahol csak érte. Erre az alkalomra várt már régóta, éppen ezért egyáltalán nem siette el. Csiga lassan kényeztette szerelmét, aki már majd' meghalt alatta. Jin viszont nem bírta tovább a lassúságot, ezért egy hirtelen mozdulattal, még beljebb lökte magában a vámpírfiú péniszét, ezzel eltalálva gyönyörközpontját. A kellemes érzésre egy hatalmas, magas hang hagyta el ajkait. Ebből pedig Nam tudta, hogy meg van az, amit keresett. Lassan ugyan, de ráérzett a megfelelő szögre, ezért igyekezett minél többször oda lökni. Párszor elvétette, ám párja már így is a csúcs kapujában volt. Persze az idősebb sem volt ezzel másképp, így hát egy utolsó, erőteljes lökéssel mindkettejüket eljuttatta a mennyországba. Mind a négyen úgy érezték, hogy ez az este lesz számukra a legtökéletesebb. Ugyan JungKook és SeokJin kicsit furcsállták, hogy egy vámpírfiú lett mindkettejük végzete, de örültek neki. Különlegesnek érezték magukat emiatt, éppen ezért meg akarták becsülni a testvéreket. Nem akarták őket elveszíteni. És persze NamJoon és TaeHyung is ugyan ezeket gondolta. Boldogan akarták leélni az életüket, egy szép és nagy családdal.

Szerelmes lettem, egy vámpírba - 3/? Hazautazás

NamJoon nem akarta elárulni se a testvérét, se magát. Bár tudta, hogy neki már mindegy, hiszen ebben a pillanatban bukott le. Látta apján, hogy kezd egyre türelmetlenebb lenni, ezért lassan a félelem is kezdett eluralkodni rajta.
-NamJoon, kérdeztem valamit! - Szólt rá erélyesebben az apja, mire mindketten megrezzentek.
-Tae...TaeHyung... - Dadogott Nam. Fogalma sem volt, hogy merre mehetett JungKook-al, de nem akarta apjának ezt mondani, mert akkor az még mérgesebb lett volna.
-Hol van? - Kérdezte dühösen a vámpírférfi. A fiú nem tudta, mégis mit mondjon, hol van az öccse. Ám szerencséjére pont akkor bukkantak fel, aminek NamJoon örült is, meg nem is.
-Ott! - Mutatott a megfelelő irányba, mire apja egyből odanézett. TaeHyung és JungKook is ijedten néztek az idős férfira, aki viszont majd' felrobbant a dühtől. Nem tudta elhinni, hogy fiai normális emberekkel romantikáznak. Ki is oktatta mind a négy fiút, akik szó nélkül hallgatták őt végig. Végül egy alig egy órás monológ után, békén hagyta a fiúkat. Mivel már javában hajnal volt, és lassan a nap is kezdett felkelni, ezért a négy szerelmes is elbúcsúzott. JungKook és Jin gyorsan visszarohantak sátrukhoz, amihez azért kellett idő. A sok földből kinövő gyökér, és a letörött ágak, vagy nagyobb kövek egy kész akadálypályának bizonyult számukra, de szerencsére még időben visszaértek a táborhelyre. Annak pedig még jobban örültek, hogy mindenki ugyanúgy aludt, mint mikor elmentek. Ők is befeküdtek a pokrócaik alá, és szinte rögtön mély álomba is merültek. Nagy szerencséjük volt, hogy egyik nap sem keltették őket olyan korán. Hiszen a kirándulás, minden egyes éjszakáján elmentek a vámpírfiúkhoz. Senki nem tudott kapcsolataikról, őket, és a vámpírtestvérek apukáját leszámítva. Csak teltek a napok, miközben a négy fiú, egyre több szeretetet érzett a másik iránt. Minden este találkoztak, és jól szórakoztak. Már Jin se félt NamJoon-tól, inkább úgy érezte, hogy tényleg beleszeretett. A baj csak az volt, hogy tudták, hamarosan a két végzős diáknak haza kell utaznia osztályával. Nem akartak elválni egymástól, ezért minden egyes pillanatukat kiélvezték. Ölelgették, csókolgatták, puszilgatták egymást. Ám lassan eljött az utazás ideje is, ezért szomorúan kezdtek neki a búcsúzkodásnak. Jin és JungKook még el is pityeredtek, így szerelmeik törölgették arcukat.
-Nem felejtesz el? Szeretni fogsz? - Kérdezte JungKook, könnyes szemekkel nézve TaeHyung íriszeibe.
-Már hogy felejthetnélek el? Sosem tudnálak kiverni a fejemből. - Törölgette a fiú arcát, utána nyomott annak ajkaira egy csókot. -Én mindig szeretni foglak! - Nézett őszintén párja szemeibe, majd hosszan megcsókolta. Eközben Jin is itatta az egereket, teljesen Nam mellkasába fúrva a fejét. NamJoon alig bírta vigasztalni, de nagy nehezen sikerült neki.
-Ha végeztem, jövök vissza hozzád! - Szipogta SeokJin, mire szerelme csak bólintott egyet, és ő is ajkaira tapadt. Hosszas búcsú után azonban el kellett indulniuk, ugyanis már csak ők hiányoztak a buszról. Bár az osztályfőnökük mérges volt rájuk, de őket nem érdekelte. A hazafele tartó úton sem beszélgettek, hanem inkább aludtak. Mivel az utóbbi napokban, alig tudtak pár órát aludni. Egész nap programjuk volt az osztállyal, hajnalban pedig párjaikhoz szöktek ki az erdő közepére. A baj csak az volt, hogy az út se volt annyira hosszú, ráadásul a zajongó osztálytársaiktól aludni se tudtak rendesen. Így hát zombik módjára szálltak le a buszról, és botorkáltak haza. Szüleik is hiába kérdezősködtek, hamar lerázták őket, hogy minél előbb ágyba kerülhessenek. Amikor pedig ez megtörtént, egy jó darabig nem másztak ki onnan. JungKook viszont kivételesen hamarabb ébredt, mint barátja, ezért egyből fel is hívta őt.
-Igen? - Szólt bele álmos hangon SeokJin, a telefonba.
-Ahjj Jin! Nagyon hiányzik Tae...Neked nem hiányzik Nam? - Nyöszörgött a fiatalabb.
-Dehogynem! El sem tudod hinni, mennyire. - Sóhajtott szomorkásan az idősebb.
-Már várom a suli végét. Utána mindketten odamegyünk hozzájuk, és akkor már nem lesz semmi problémánk. - Mondta el terveit JungKook, amin SeokJin jót mosolygott. Végül is igaza volt barátjának, hiszen ő is hasonlót tervezett.

Ám nem csak Jin-nek és JungKook-nak hiányoztak párjaik...A vámpírtestvérek sem voltak másképp. Amint elszakadtak a fiúktól, azóta mindkettejük szívében hatalmas űr keletkezett. Érezni akarták a másik puha, mézédes ajkait, és biztonságot nyújtó karjaikba akarták őket zárni. Érezni a varázslatos, mámorító illatukat. A bársonyos bőrüket akarták tapintani, simogatni, cirógatni. Fura volt számukra az a sok új, megmagyarázhatatlan érzés, amiket akkor kezdtek el érezni, mikor meglátták a fiúkat. Furcsa, mégis kellemes érzés volt számukra. És tudták, hogy mikor újra találkozni fognak, ezek az érzések ismét szét fognak áradni egész testükben. Így hát türelmetlenül számolgatva a perceket, órákat, napokat, heteket és hónapokat várták, hogy végre eljöjjön a megfelelő nap. A gond csak az volt, hogy minél jobban gondoltak szerelmeikre, annál lassabban telt az idő, ami idegesítette őket. TaeHyung szinte már órákon át gyalogolt szobájában fel s alá, folyamatosan a hajába túrva. Száját is csak frusztrált sóhajok hagyták el, amiket néha egy-két morgolódás is követett.
-Öcsi próbálj meg megnyugodni, kérlek! - Kérlelte aggódó hangon Bátyja.
-Nem tudok Nam! Hiányzik. Azt akarom, hogy itt legyen velem érted? - Fakadt ki TaeHyung.
-Tudom, elhiszem, megértelek! De akkor se sétálgathatsz itt örökké... - Sóhajtott az idősebb.
-Ez igaz. - Motyogta feladóan öccse, majd abbahagyta a járkálást. -Még mennyit kell várni? - Érdeklődött, kíváncsian nézve NamJoon-ra.
-Már csak egy hónapot. - Mosolyodott el biztatón a vámpírfiú. Ennek hallatán TaeHyung is megnyugodott, és biztatta saját magát is, hogy már csak egy hónapot kell kibírnia párja nélkül. Próbálták úgy gondolni, hogy ez az egy hónap hamar le fog telni. Amint a fiatalabbnak sikerült megnyugodnia, közösen gondoltak vissza arra a napra, amikor először találkoztak a két fiúval. A szép emlékekre, nem tudtak nem mosolyogva visszaemlékezni. Mindketten elmondták a másiknak, hogy aznap, abban a pillanatban, mit is éreztek valójában. Ebből is tudták, hogy ők bizony tényleg szerelmesek lettek két normális emberbe, akik nem vámpírok. Szokatlannak gondolták, de nem érdekelte őket. Számukra csak az volt a lényeg, hogy szeretik őket, és hogy minél hamarabb találkozzanak velük újra. És ahogy gondolták, tényleg gyorsan telt az idő. A napokból lassan hetek lettek, mígnem sikeresen letelt a maradék egy hónap. Amikor pedig a várva várt nap is elérkezett, tűkön ülve várták szerelmeik érkezését. Gyomrukban ismét életre keltek az apró pillangók, az egész testük remegésbe kezdett, és a szívük is őrült dobogásba kezdett. Mint a villám, úgy száguldottak ki oda, ahol legelőször is találkoztak velük. Nem is csalódtak, ugyanis nem sokkal később SeokJin és JungKook hangját hallották. Majd mikor meglátták egymást, mindannyian futni kezdtek. TaeHyung JungKook-ot, míg NamJoon Jin-t vette a karjaiba. Hosszas ölelkezés után, gondolkodás nélkül tapadtak szerelmeik ajkaira. Érzéki, szerelmes csókok csattantak el egymás után a két párocska között, miközben arcukon még örömkönnyek is végigfolytak. Alig tudták elhinni, hogy végre újra együtt vannak. Nem akarták, és nem is engedték el egymást. Csókok is szinte percenként csattantak el hol Nam-nál és Jin-nél, hol pedig TaeHyung-nál és JungKook-nál. Egyáltalán nem leplezték szerelmüket, de nem is akarták soha. Örültek, hogy annyi idő után, végre újra együtt lehettek.

Titkos szerelem(VMin): 10.rész - Próba

V Pov.

Eléggé furcsa, hogy szőkéssé festették a hajamat, de úgy tűnik, hogy JiMin-nek tetszik. Ennek pedig örülök. Viszonylag én is hamar készen lettem, ezért én voltam a következő, akivel jeleneteket forgattak. Megint izgulni kezdtem, ám próbáltam magamat nyugtatni azzal, hogy hogyha a fotózás is jól sikerült, akkor ez is menni fog. Mindent úgy csináltam, ahogyan mondták. Nem is volt olyan nehéz, de azért könnyű se. Sok mozdulatot kellett csinálnom, miközben a szöveget kellett tátognom. Nem néztem senkire és semmire, csak a kamerára koncentráltam, amivel felvettek. Alig tíz perc alatt végeztek velem is, így utánam JiMin volt a következő. Kíváncsian néztem, hogy ő miket csinál. A legtöbbször mosolyogva fordította a fejét a kamerába, vagy fogait villogtatva tátogta a szövegét. Ahjj...Annyira varázslatos a mosolya! Már csak attól is el tudnék olvadni. Hihetetlen egy srác. Annyira bámultam JiMin-t, hogy fel se tűnt az, hogy J-Hope megint a nyakamban lógott. Csak akkor, amikor a fülembe suttogva hozta rám a frászt.
-Mondd csak, TaeTae! Mennyire tudsz táncolni? - Kérdezte HoSeok, a fülembe suttogva.
-Ahh, HoSeok! A szívrohamot hozod rám! - Rezzentem össze, vállaimat fogó kezei alatt. -Egyébként meg nem olyan rosszul... - Mondtam kicsit gondolkodón.
-Bocsi. - Vigyorgott. -Akkor jó, kíváncsi leszek. - Húzogatta szemöldökeit, amit nem tudtam hova tenni. Furcsa ez a fiú, nem is kicsit. Eközben JiMin is végzett, és nem igazán nézte jó szemmel, hogy J-Hope megint rajtam lóg.
-Na, srácok! Mára végeztünk a forgatás felével, úgy hogy holnap már csak a táncos jelenetek lesznek. Ma este kilencig fogtok táncolni, holnap pedig reggel héttől, egészen délután kettőig! Remélhetőleg addigra sikerülni fog hibamentesen betanulni a koreográfiát. - Vázolta fel nekünk a helyzetet az igazgató, mire mi csak bólogattunk. Megköszöntük a munkát, majd indulhattunk is próbára. Te jó ég...Ma és holnap is próba? ráadásul legalább hét órán keresztül? Áhh...Én meg fogok halni. Sokkos, és kedvetlen állapotban mentem el a kocsiig, amivel a táncterembe vittek minket. Egész úton azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire lesz nehéz a tánc, és hogy kedves lesz e a tanárunk. Ekkor hirtelen eszembe jutott HoSeok kérdése is. De miért is érdekli annyira, hogy én mennyire tudok táncolni? Na mindegy, nem érdekes. Úgy se rá kell koncentrálnom, hanem a munkára. Hosszas merengésem közepette meg is érkeztünk, ezért mindannyian kiszálltunk a járműből, majd bementünk az öltözőbe. Pár perc alatt átvettük a táncos gönceinket, utána indultunk is a terembe, ahol a tanárunk már várt minket. Amint beértünk a nagy, hatalmas tükrökkel teli faparkettás terembe, megpillantottunk egy harmincas éveiben járó férfit. Bemutatkozott nekünk, így mi is neki. Ezután rögtön el is kezdtünk melegíteni, nehogy a tánc közben megsérüljünk. Melegítés és némi nyújtás után pedig, megmutatta nekünk a táncot, ami azért nem bizonyult olyan könnyűnek, főleg úgy, hogy mindenkinek vagy mást kellett csinálnia, vagy ugyanazt a mozdulatot, csak más irányba. A nehézség ellenére is mindenkinek tetszett, így hát apránként neki is álltunk a tanulásnak. Az eleje még nem volt olyan bonyolult, de utána már többet kellett időznünk egy-két lépésnél. Ráadásul egyre több mindent kellett megjegyeznünk...Hogy mit miután csináljunk, hogy mikor cseréljünk valakivel helyet, és a többi. Egyre nehezebben tudtam koncentrálni, hiszen kezdtem fáradni. A víz már szinte folyt rólam, a levegőt sűrűn kapkodtam, és a torkom is kezdett száradni. Mikor már majdnem a negyedét sikerült megtanulnunk, megkegyelmezett nekünk a tanár, és adott tizenöt perc szünetet. Rögtön a táskámhoz mentem, és kivettem belőle a kis flakonomat, amiben víz volt. Kapkodva letekertem róla a kupakot, majd szinte levegővétel nélkül ittam meg a tartalmát. Soha nem voltam még ennyire szomjas, de van egy olyan érzésem, hogy mostantól mindig ez lesz. Ivás után hátradőltem a falnak, és lehunytam szemeimet. Ez...Fárasztó. És még csak kb.. másfél órája kezdtünk el próbálni.
-Ügyesen mozogsz TaeTae! - Jött oda mellém hirtelen J-Hope.
-Köszi...Te is jól táncolsz. - Mosolyogtam halványan. Ő erre csak kuncogott, közben mellém telepedett. Fejét lassan a vállamra hajtotta, és úgy vigyorgott rám tovább. Nem tudtam, mit kéne reagálnom, de nem is volt időm ezen gondolkozni. Letelt a szünet, ezért vissza kellett állnunk a tükör elé. Újra elgyakoroltuk azt, amit eddig megtanultuk, és mivel egész jól ment, ezért továbbmentünk. Rap Monster részével végeztünk, ezért az enyém jött. Előreállított a tanár, aztán elmagyarázta, hogy mit kéne csinálnom. Úgy tettem, ahogy mondta. Szerencsére az én részem nem tartott sokáig, ezért azon is hamar túlestünk. De persze nem is én lettem volna, ha nem bénáztam volna. Mikor vissza akartam volna lépni a helyemre, valahogy megbotlottam a lábamban, ezért véletlenül J-Hope-ra estem. Eleinte kikerekedett szemekkel nézett rám, majd utána szélesen elmosolyodott. Eközben én paradicsom vörösre pirultam, és igyekeztem felkelni róla.
-S...Sajnálom, véletlenül megbotlottam! - Makogtam zavartan.
-Semmi baj. - Kuncogott halkan HoSeok.
-Jól vagytok? - Kérdezték a többiek, míg mi felkapartuk magunkat a földről.
-Igen. - Bólintottunk egyszerre. Nagyon kínosan éreztem magam...Na meg ahogy ránéztem JiMin-re, ő se volt olyan hű de boldog. Ám szerencsére a próba további részében nem estem rá senkire, így galibát se okoztam. Fogalmam sincs miért, de valamilyen oknál vezérelve ránéztem J-Hope tükörképére. Reméltem, hogy nem veszi észre, de lebuktam. Amint meglátta hogy őt bámulom, rám kacsintott, közben még a nyelvével is végignyalta ajkait. Ezek után, már le se bírtam venni róla a szemeimet. Annyira más volt így, hogy mindene tiszta víz volt az izzadtságtól, a haja össze-vissza hullott a szemébe. Olyan sexyn nézett ki. Ácsi! Miket beszélek? Hiszen nekem JiMin jobban bejön, mint HoSeok. Erre a gondolatra JiMin-re is ránéztem, aki szintén észrevette, így egy édes mosollyal díjazott meg engem. Szívem a látványra egy nagyot dobbant, arcom pedig ismét vörösödni kezdett. Az istenit! Miért akar engem mindenki megölni? Viszont nem tudtam sokáig álmodozni, ugyanis a tanárra, és magamra kellett figyelnem. Nem akartam megint rontani, vagy leégetni magam mindenki előtt. A sok gyakorlás közben az idő is egyre gyorsabban telt, így közeledtünk a mai nap végéhez is. És ahogy tervezték, este kilencre végeztünk a koreográfia felével, nagyjából. Hulla fáradtan mentünk vissza öltözni, ami most lassabban telt. Viszonylag gyorsan felöltöztünk, utána a kocsiba szállva indultunk haza, a dorm-ba. A hazaúton szinte mindenki elaludt, még én is. De örültem, mert JiMin mellett foglaltam helyet, így az ő vállán kerültem álomba. Borzasztóan elfáradtam, nem tudom, a holnapot hogy fogom bírni. Megint alig tudunk aludni pár órát, hiszen hétre már a próbateremben kell lennünk. Mindegy...Most számomra csak az a lényeg, hogy hamar lezuhanyozzak, utána pedig aludjak.