Örökké szeretni foglak!(JiHope/HopeMin): 4/4 Örökké szeretni foglak! VÉGE!

J-Hope Pov.

Lassan közeledett az este, és a csillagok is megjelentek gyönyörű fényükkel a fekete égen. Mikor pedig az orvos szólt nekünk hogy aludjunk, szót fogadtunk neki. Egy esti csók után, karjaimra fektettem a fejemet szerelmem puha takaróján. Nem is telt sok időbe, és mindketten elaludtunk. Viszont rémálmaim megint előjöttek, ahogyan az utóbbi időkben is. Egy ismeretlen fazon megint lelőtte JiMin-t, én pedig nem tudtam ez ellen mit tenni. Szörnyű álmomból viszont egy hevesen rázogató kar hozott vissza a valóságba, majd utána az illető hangját is hallottam.
-HoSeok! Ébredj! - Szólongatott aggódón. Gyorsan felkaptam a fejemet, és páromra néztem. -Mit álmodtál, hogy el is sírtad magad? - Kérdezte ijedten, ugyanakkor kíváncsian is.
-Jajj, JiMin...Szörnyű álmom volt, megint. - Temettem arcomat két tenyerembe, közben könnyeim sorra szöktek ki a szemeimből.
-Mi volt benne? - Érdeklődött, miközben nyugtatásképp a hátamat simogatta.
-Az, hogy egy ismeretlen fickó lelőtt téged, én pedig nem tudtam semmit se tenni. - Meséltem el neki szipogva az álmomat, ami szerencsére nem volt igaz.
-Oh... - Értette meg. -Nyugodj meg, még itt vagyok! - Mosolygott rám biztatón.
-Hát ez az...Kitudja, hogy... - Mormogtam szomorúan, viszont mondatomat megint nem fejeztem be. Nem voltam képes kimondani az igazat. Pár perc elteltével azonban sikerült megnyugodnom, ezért megadtam JiMin-nek a reggeli csókját is. Amint összeértek puha párnáink, lassú mozgásba kezdtem, amit ő viszonzott is. Ezután gyengéden beleharaptam az alsó ajkába, ezzel bejutást kérve a nyelvemnek az övé mellé. Azonnal le is ejtette nekem állát, így nyelveink rögtön egy szenvedélyes keringőbe kezdtek. Ekkor olyan érzésem támadt, mint amikor először megcsókoltuk egymást. Tisztán emlékszem a napra, mikor JiMin-nel szinte egyszerre vallottunk szerelmet egymásnak. A város egyik leghíresebb parkjában ácsorogtunk egymással szembe, és amint kimondtuk amit akartunk, nevetni kezdtünk. Viszont én kezdeményeztem akkor is a csókot. Jhajjjj...De szép is volt az a nap. Csak az a baj, hogy soha nem fogom újra átélni vele. Gondolataimból a csók vége zökkentett ki, ahogyan egy kisebb cuppanással váltunk el egymástól. Ráadásul ezután még a gyomrom is jelzett, de nem izgatott.
-Menjél, egyél valamit! - Nézett rám szúrós szemekkel JiMin.
-Nem, nem hagylak egyedül. - Tiltakoztam, kezeimet rázva magam előtt.
-Jajj, HoSeok! Abban az öt percben nincs semmi. Ha pedig boldoggá akarsz tenni, akkor szépen leviszed a segged a büfébe, és veszel magadnak kaját! - Mormogta. Sóhajtottam egyet, majd beleegyeztem. Nem akartam vele vitatkozni, inkább azt csináltam amit mondott. Szinte lesprinteltem a büfébe, ahol hála istennek nem volt sor. Kértem magamnak pár péksütit, közben pedig észrevettem, hogy palacsinta is van, ezért abból is vettem egy párat szerelmemnek. Miután megkaptam az ételeket, kifizettem őket. A visszajárót hanyagul belecsúsztattam a hátsó zsebembe, utána szintén sprintelve mentem vissza páromhoz. Persze leszidott, hogy annyira azért nem kellett volna sietnem, de mikor felmutattam neki a palacsintákat, minden dühe elszállt. Boldogan állt neki a falatozásnak, amit pár perccel később én is elkezdtem. Olyan jó volt látni, hogy boldog. Még ha csak egy-két darab palacsintától is, de az az őszinte, boldog mosoly...Megdobogtatta a szívemet. És ekkor tényleg rájöttem, hogy őt nekem teremtette az isten. Bár...Nem értem, hogy ha ez így van, akkor miért akarja ilyen korán elvenni tőlem. De most már mindegy, hiszen nem tudunk ellene mit tenni. Lassan befejeztük a reggelizést, ezért utána beszélgetni kezdtünk. Hirtelen olyan kérdést tett fel nekem, amin eléggé meglepődtem.
-Mondd csak, HoSeok! Te milyen nevet adtál volna az első gyerekünknek? - Kérdezte, közben kíváncsi tekintettel fürkészte szemeimet.
-Hát...Szerintem a kettőnk nevének a keveréke lett volna. A fiúnknak mindenképp a JiSeok, vagy a JiHo nevet adtam volna. - Mondtam gondolkodón. Ő erre csak bólintott egyet, ám ekkor egy fájdalmas szisszenés hagyta el a száját. -Mi az? - Ijedtem meg. Ne...Csak ne hogy most jöjjön el az idő!
-Szerintem... - Motyogta, de nem tudta befejezni.
-M...Máris? - Buggyantak ki újra könnyeim.
-Attól tartok, hogy igen. - Sóhajtotta, miközben arcáról sugárzott a fájdalom. Könnyeimet hullatva közelebb mentem hozzá, majd mindkét kezét megfogtam.
-Ne...JiMin kérlek, próbáld meg még kibírni egy kicsit! Kérlek! - Szipogtam remegő hangon.
-Sajnálom, de...Nem megy. - Suttogta. -Köszönök mindent, amit tettél értem! Te voltál számomra a legjobb dolog az életemben. Soha nem foglak elfelejteni. - Kezdett ő is könnyezni.
-Én se foglak elfelejteni! Megígérem neked, hogy örökké szeretni foglak, és hogy soha senki mást nem fogok úgy szeretni mint téged! - Mondtam zokogva.
-Szeretlek HoSeok! - Mosolyodott el szélesen, fogait is villogtatva.
-Én is nagyon szeretlek téged JiMin! - Viszonoztam mosolyát, hiszen azt akartam, hogy boldogan lásson még az utolsó perceiben is. Még utoljára rátapadtam édes ajkaira, és megcsókoltam. Szívem ismét fájdalmasan dobbant, de annak örültem, hogy nyelveink is tudtak még utoljára ölelkezni. Pár másodperccel később pedig éreztem, hogy szerelmem nyelve és ajkai is megálltak a mozgásban, ahogyan kezei is elgyengültek. Keservesen zokogva váltam el tőle. Szörnyű volt őt így látnom, ahogyan csukott szemekkel, és a csóktól enyhén szétnyílt ajkakkal feküdt az ágyon. Hát ennyi volt, meghalt. Itt hagyott az életem, a másik felem. Egyedül. Szinte szabályosan éreztem, ahogyan a szívem millió apró darabkára tört. Hangos sírásom közben belépett az orvos is, és kezét a vállamra tette.
-Őszinte részvétem, fiatalúr! - Mondta szomorúan, mire én csak bólintottam egyet. Még egy jó darabig sírtam az ágya mellett, ugyanis nem tudtam hozzászokni, hogy nincs többé. Hogy nem tudok vele beszélni, hogy nem fogom hallani a bársonyos hangját, ami mindig megmelengette a szívemet. Hogy nem érezhetem többé a fantasztikus csókját, amivel minden alkalommal a világ legszebb helyére repített. Képtelen voltam beletörődni. Fogni akartam a kezét, csókolni akartam, hallani akartam a gyönyörű nevetését, és látni akartam a vakítóan fehér fogait. Azt akartam, hogy számtalanszor azt mondja nekem: "Szeretlek HoSeok!". De ez mind...Most már csak álom. Soha többé nem lehetek vele, mert itt hagyott. Elvette tőlem az isten, pedig tudta jól, hogy szükségem volt rá. Sajnos azonban nem gyászolhattam sokáig a kórházban. Hazaküldtek, és azt mondták, hogy majd a hétvégén eldönthetem, hogy hogyan szeretném őt eltemetni. Kisebb patakokat hagytam magam után az utcán, de nem érdekelt. A fájdalom amit éreztem, ezt a reakciót váltotta ki belőlem. Amint beléptem a házunkba, és felmentem a szobánkba, emlékek ezrei termettek előttem. A sok vita, a sok szenvedélyes csók, és a sok őszinte érzelmekkel való szeretkezés. Minden felvillant előttem. Bőgve feküdtem be az ágyunkba, amin még mindig éreztem a mámorító illatát. Tudtam hogy borzalmas lesz a gyász, de hogy ennyire, arra nem számítottam.

***Egy héttel később***

Már egy hete szenvedek. Megállás nélkül csak sírok. Elmondhatatlanul hiányzik JiMin, és a legrosszabb, hogy már nem kaphatom vissza. A családom is nagyon aggódik értem, hiszen ez alatt az egy hét alatt, nagyjából tíz kilót fogytam. Mondhatni úgy néztem ki, mint egy csontváz. De nem érdekelt. Semmivel nem törődtem, nekem csak a szerelmem kellett. Már a kórháznak is elmondtam, hogy milyen temetést szeretnék neki. Ugyan erről soha nem beszéltünk, ezért nem tudtam, hogy ő hogyan akarta. Elég gyorsan elintézték nekünk, így nekem is össze kellett kaparnom magamat valamennyire. Fekete ruháimat felvéve, befújtam magam a kedvenc parfümjével, majd a kedvenc kis kabaláját magamhoz véve indultam a családomhoz. Egy kis tenyérméretű plüss volt a kabalája. Imádta, mivel tőlem kapta az első hónapfordulónkra. Hogy még időben odaérjünk, kocsival mentünk a temetőbe. Szerencsére nem a közepénél volt a sírhelye, hanem az elejében. Mikor pedig odaértünk, el is kezdődött a temetés. Könnyeim azonnal folyni kezdtek, de nem is akartam őket visszatartani. Csak hallgattam, hogy mit mondtak halott szerelmemről. A beszéd körülbelül fél órás volt, majd megkérdezték, hogy van e olyan, aki mondana még pár szót neki. Persze én egyből jelentkeztem, mert úgy gondoltam, hogy hiába nem hallja már, de tudnia kell, hogy milyen érzéseim is voltak iránta. Odamentem a kiásott gödör mellé, aztán intettem a négy férfinak, hogy hozhatják a koporsóját. Ők értve a célzást, óvatosan felemelték azt, és mielőtt még leeresztették volna a gödörbe, a tetejét remegő kezekkel felnyitottam. Mellkasán pihenő keze alá tettem a kis plüssöt, majd még utoljára végigsimítottam puha, hideg kézfején. Ezután vissza hajtottam a tetejét, és a gödör elé mentem. A koporsó fából volt, viszont a tetejét üvegesre akartam, hogy még utoljára lássam párom arcát. Megparancsoltam, hogy amíg azt nem mondom hogy "Köszönöm!", addig ne merjenek rá szórni egy lapát földet se. Így is tettek, ezért végig a csukott szemeibe nézve kezdtem neki a beszédemnek.

-Park Ji Min, számomra az egyik legfontosabb személy volt. Ő volt az életem másik fele, a szerelmem, a mindenem. Az örökbefogadott gyermekeim anyja is ő lett volna, ha kibírta volna addig. Amikor először megláttam, valami megmagyarázhatatlan érzés keletkezett a szívemben, ami a mai napig sem múlt el. Mikor pedig elcsattant köztünk az első szerelmes csók, tudtam, éreztem, hogy ő lesz számomra az igazi, hogy ő lesz a végzetem. Bár azt akartam, hogy idős korunkban majd ő temessen el engem, és álljon itt az én helyemen beszédet mondva, de végül sajnos fordítva lett. Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire szerettem, mennyire volt fontos számomra. JiMin, rettenetesen hiányzol! Nélküled...Üresnek érzem magam belülről. A szívem darabokban hever...Senki nem tudná rajtad kívül újra összerakni eredeti állapotába. De te már sajnos nem vagy velem, nem vagy itt mellettem. Itt hagytál. Annyi mindent megtettem volna érted, viszont egyiket sem tudtam. Szükségem van rád! A csókodra, az ölelésedre, a szeretetedre, mindenedre! Remélem ott fent, az angyalok szárnyai között boldogabb, és kevésbé fájdalmas életed van, mint itt volt. Bár nem hallod, de azért még egyszer elmondom...Szeretlek JiMin! Köszönöm! - Mondtam el őszinte, hosszú mondandómat könnyeimet potyogtatva. Ám helyemről nem mozdultam. Onnan néztem, ahogyan szerelmem lassan eltűnik a föld alatt. Miután teljesen beásták a gödröt, mindenki rátette a virágokat, és a koszorúkat. Nem sokkal később az emberek elindultak kifele, de én még maradtam. Ahogyan a kórházban sem, itt sem akartam egyedül hagyni őt. Bár tudtam, hogy nem láthatom, hallhatom vagy érezhetem, de mégis ott akartam vele lenni. Órákig ott sírtam a sírjánál, mozdulatlanul. A fejem már zsongott, fáztam is, minden bajom volt. De nem érdekelt. Nekem ilyen volt a gyász. Óvatosan rázuhantam a rengeteg koszorúra és virágra, könnyeimet továbbra is hullatva. A fájdalom egyre nagyobb lett a szívemben, éreztem, hogy gyengülök. Szemeimet lehunytam, és pityeregtem tovább. A sok sírás közben elszenderültem. Lassan már nem is éreztem semmit. Nem mozdultak a végtagjaim, nem éreztem a bőrömmel, nem láttam, még csak a szemeimet se tudtam kinyitni. Az orrommal se éreztem semmilyen illatot, úgy éreztem, hogy már a szívem is kezd leállni. Úgy tűnt, belehaltam a gyászba. Távoztam én is a mennyekbe, a szerelmem mellé. Lehet, hogy aki a sírján heverve megtalált halottan, az nagyon megijedt, de nem izgatott. Számomra csak az volt a fontos, hogy újra az életem értelmével legyek. Hogy újra boldogok lehessünk, KETTEN.