Sok időbe telt, mire odaértem vele a kórházhoz, de nagy nehezen sikerült. Fejemet össze-vissza kapkodva néztem, hogy merre van egy orvos, aki segíteni tudna. De hát persze hogy szinte kihalt volt az egész előtér, mily' meglepő. Kezdtem kétségbeesni, ám ekkor hirtelen magához tért JiMin.
-Hol vagyunk? - Nézett rám fél szemmel, de arca még mindig bágyadt volt.
-Kórházban. Kivizsgáltatlak egy orvossal, mert ez így már nem mehet tovább. - Mondtam, aggódón lenézve rá. Ő erre csak bólintott egyet, majd nyomott a számra egy rövid csókot. Ezután visszabújt a nyakamba, míg én egy tetves orvost próbáltam keresni. Mivel alig járkáltak emberek az előtérben, ezért oda akartam menni a portához, hogy megkérdezzem, merre találok egy orvost, de szerencsémre pont szembejött egy velem.
-Elnézést! A páromnak valami baja van, ezért szeretném ha megnézné őt. - Meséltem el neki a lényeget.
-Rendben, akkor kövessen. - Bólintott, én pedig szót fogadva neki, mentem utána, szerelmemmel a karjaimban. Egy kis séta után, beértünk a rendelőjébe. Leültettem JiMin-t az ágyra, majd a mellette levő kisszékre ültem. -Szóval mik a tünetek? - Nézett kettőnkre, közben párom mellett ácsorgott.
-Hát már hónapok óta minden ok nélkül vérzik az orra, tehát nem üti be vagy ilyesmi, és mégis vérzik neki. Akkor sokszor nagyon magas láza van, és általában fáradékony is. Ma pedig észrevettem, hogy a bőrén egy-két helyen vörös foltok vannak. - Soroltam el neki a tüneteket, miközben az orvos neki is állt megvizsgálni JiMin-t. Sokáig csak csend volt közöttünk, mivel mindketten figyeltük, hogy miket csinál a doktor úr. Elvégezte a szokásos vizsgálatokat, amik még számomra is megszokottak voltak. Ám mikor azzal végzett, engem kiküldött, pedig ott akartam lenni a szerelmem mellett. Egy utolsó puszit adva neki, kénytelen voltam egyedül hagyni az orvossal. Az ajtóval szembe elhelyezkedő padra ültem, és arcomat a tenyereimbe temettem. Egyre jobban meg voltam ijedve, kétségbe voltam esve, hogy vajon mi baja lett JiMin-nek. Bár hiába biztattam magam azzal, hogy semmi komoly, valahogy mégse voltam megnyugodva. Ráadásul az is rátett még egy lapáttal, hogy nem lehettem ott mellette. A sok negatív érzés hatására pedig, a könnycseppjeim is kitörtek szemeim fogságából. Halk, keserves zokogás kíséretében engedtem a sós cseppeket szabadjára arcomon, még csak le sem töröltem őket. Ki voltam készülve. Aggódtam, féltem, kétségbe voltam esve, és persze rohadtul ideges is voltam. Éppen ezért ülni se tudtam sokáig, így hát inkább felálltam, és a homlokomat masszírozva járkáltam fel-alá. Sétálgatás közben elővettem egy zsepit, amivel aztán megtöröltem nedves arcomat és szemeimet, majd kifújtam az orromat. Túl sok ideje volt bent egyedül JiMin, én pedig még csak hallani sem hallottam semmit. Tudni akartam, hogy mi baja lett az életemnek, a másik felemnek, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem. Hosszas aggódás és töprengés után végre nyílt az ajtó, amin az orvos lépett ki, cseppet sem biztató tekintettel.
-Most már bemehet, kettesben hagyom önöket. - Közölte velem a doktor úr.
-És mi a baja? - Kérdeztem remegő hangon.
-A barátja majd elmondja. Megkért, hogy ne mondjak magának semmit, mert beszélni akar magával. - Magyarázkodott, így már mindent értettem. Bólintottam egyet, és már mentem is be szerelmemhez. Ő rajta is látszott, hogy sírt. Szemei pirosak és duzzadtak voltak.
-Mit mondott? Mi a bajod? - Ültem le mellé az ágyra, és kezeit megfogva néztem szemeibe. Íriszei hirtelen megint könnybe lábadtak, mire már nem tudtam jóra gondolni, csak rosszra. Rám is rám tört újra a sírógörcs, pedig még nem is mondta el a helyzetet.
-Figyelj kicsim...Most erősnek kell lenned, mert...Egy nagyon komoly dologról van szó! - Nézett rám könnyes szemeivel, felkészítve a fontos tényekre.
-Jajj JiMin, mondjad már kérlek! - Mormogtam ismét pityeregve.
-Én...Leukémiás vagyok. - Jelentette ki, közben ajkai is megremegtek. Azt hiszem, ha állva maradtam volna, akkor rögtön a földön feküdtem volna. Nem hittem a fülemnek.
-Mi? A...Az...Az nem lehet! - Folytak még jobban a sós cseppek arcomon. Nehezen tudtam elfogadni, hogy ez a baja. -Legalább a könnyen kezelhető fajtát fedezte fel az orvos? - Kérdeztem sóhajtva.
-Sajnos nem. Ez az egyik legsúlyosabb, ráadásul későn is jöttünk kivizsgálásra, szóval későn vették észre. Ha hamarabb jöttünk volna, akkor talán lett volna még esélyem a gyógyulásra. De...Így már semmi esélyem nincs rá. Vagy pár héten belül, vagy pár hónapon belül...Távozok. - Mesélte el a tényeket, könnyeit folyamatosan hullajtva. Mire pedig a végére ért, hangos sírásba kezdett. Odahajoltam hozzá, és egy lágy csókot nyomtam ajkaira. Fájt a tudat, hogy akár egy hét múlva elveszíthetem az életem másik felét. Viszont erősnek akartam látszani, és azt szerettem volna, ha JiMin boldog lenne az élete utolsó perceiben is. Ezért pedig mindent megfogok majd tenni.
-Ha ez a helyzet, akkor ígérem, hogy mostantól mindent megteszek azért, hogy boldog legyél. - Simítottam meg gyengéden arca vonalát. -A könnyeid helyett inkább a gyönyörű mosolyodat szeretném látni, mert az az egyik dolog a sok közül, ami megdobogtatja a szívemet. - Mosolyodtam el halványan.
-Rendben. - Bólintott, majd ő is mutatott nekem egy halvány mosolyt. -Nagyon szeretlek HoSeok! - Simított ő is az arcomra. Erre a mondatra megint a sírás környékezett, de erős akartam lenni, ezért vettem egy nagy levegőt, és visszatartottam az újabb sós cseppeket.
-Én is téged JiMin! Nagyon... - Mondtam őszintén, aztán egy hosszú, szerelmes csókba hívtam, amit azonnal viszonzott is. Ki akartam használni minden egyes percét ezeknek a csodás pillanatoknak, hiszen ha a jövőhéten már nem lesz velem, akkor...Már soha többet nem fogom érezni a puha ajakit, amivel úgy meg tud csókolni, hogy szinte a mennyországban érzem magamat. Amitől mindig úgy érzem, mintha megállt volna az idő. Nyelveink hosszú csatát vívtak, ám levegőhiány miatt muszáj volt elválnunk egymástól. Amint elváltunk, megtörölgettem nedves arcát, majd egy biztató mosolyt küldtem felé. Ő is letörölte az én arcomat, utána egy újabb rövid csókot nyomott ajkaimra. Ám ezután sajnos megzavart minket az orvos, és azt akarta, hogy menjek haza. Viszont én akkor is kiküzdöttem magamnak a maradást. Nehezen, de sikerült rávennem arra, hogy hadd maradjak addig, amíg JiMin végleg egyedül nem hagy. Úgy gondoltam, hogy akkor tudom csak igazán boldoggá tenni, ha mindvégig mellette leszek. Így mikor az orvos engedélyt adott a folytonos maradásra, mindketten nagyon örültünk. Habár belülről rettenetesen féltem, izgultam és tomboltam szomorúságomban, de...JiMin jelenléte, boldogsága mégis örömöt okozott nekem. Jó volt látni hogy boldog akkor is, ha súlyos beteg és nem tudnak rajta segíteni. És ez engem is boldoggá tesz, mert szeretem, és szeretni fogom akkor is, ha ő már nem lesz velem. Hiszen ő az én életem, a szerelmem, a másik felem. És ez így lesz mindig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése