Tae annyira aranyosan aludt a vállamon, hogy nem volt szívem felébreszteni. Viszont lassan megérkeztünk a dorm-hoz, ezért kénytelen voltam. Óvatosan elkezdtem rázogatni, mire meg is ébredt. Lajhárok módjára ugyan, de sikerült kiszállnunk a kocsiból, és bevánszorogni a házba. TaeTae szólalt meg elsőnek, hogy megy zuhanyozni. Mivel én is fáradt voltam már, ezért előre jeleztem, hogy én pedig a második leszek. Suga és JungKook ugyan morogtak, de nem érdekelt. Hála istennek Tae elég hamar végzett, ezért én is gyorsan levetkőztem, majd a zuhany alá állva, lemostam magamról az aznapi koszt, illetve fáradalmat. Még mindig furcsa, hogy mostantól idol leszek, ami azt jelenti, hogy remélhetőleg sok rajongóm lesz, illetve rengeteg munkám is. Bár most sincs kevés munkánk, és még nem is debütáltunk a bandával. Mi lesz, ha debütálni fogunk? Bele se merek gondolni...Erre a gondolatra csak megráztam a fejemet, majd kilépve a zuhanyzóból, megtörölköztem, és felvettem a pizsamámat. Amint kész lettem, szinte futólépésben mentem a TaeHyung-al és HoSeok-al közös szobámba, hogy végre aludhassak. Mikor pedig beértem, becsuktam magam után az ajtót, és bebújtam szerelmem mellé. Igen tudom, hogy szakítottam vele, de legbelül még mindig szeretem, és a páromnak is tartom. Meg amúgy is...Nem véglegesen szakítottunk, csupán egy, vagy több hónapra. Először jobban kiismerjük a bandát, és ha tisztában leszünk vele, hogy nem zavarja őket az, hogy két fiú együtt van, akkor újra olyan lesz minden, mint volt. Csak az a baj, hogy J-Hope-al kapcsolatban, nem érzek jó dolgokat. Úgy veszem észre, mintha rányomulna Tae-re. Ez pedig nem tetszik. Egy halk sóhajjal abbahagytam az esti elmélkedést, és próbáltam elaludni. Pár perccel később ez sikerült is. Reggel azonban NamJoon hangjára keltem, így hát kénytelen voltam felkelni. Rettentően fáradtnak éreztem magam, de nem tudtam ellene mit tenni. Fáradt hangon kezdtem ébresztgetni TaeTae-t, aki nyöszörögve ugyan, de felkelt. HoSeok is lassan magához tért, így mindannyian nekiálltunk a készülődésnek. Ezen a reggelen viszont, még lassabban készültünk el, és meg is lett az eredménye. Mikor a menedzser fülébe jutott a dolog, megkaptuk tőle a szidást. Persze mindannyian behúztuk fülünket és a nem létező farkunkat is, majd engedelmesen szót fogadva megígértük, hogy többet nem lesz ilyen. A szerencsénk pedig az volt, hogy nem késtünk olyan sokat, csupán tizenöt percet. Viszont így is még jobban oda kellett tennünk magunkat, hogy még időben végezzünk a tánccal. Sokkal jobban odafigyeltünk, és próbáltunk nem rontani. Elég gyorsan haladtunk, aminek mindannyian örültünk. A baj csak az volt, hogy még így is csúszásban voltunk, ezért most nem tarthattunk szünetet. Hiába volt mindenki kifulladva, nem állhatunk meg. Már szinte kiköptük a tüdőnket is, de végre végeztünk az egész koreográfia betanulásával, ezért már csak tökéletesítenünk kellett. Pontosítanunk, illetve összehangolódnunk, hogy mind a heten egyszerre mozogjunk. Sok probléma volt az egyszerre mozgással, amit még a tanárunk is megjegyzett. És ami még szarabb volt, hogy én voltam az egyetlen, aki mindent elsietett. Állandóan rám szólt a koreográfus, hogy ne siessek. Mit ne mondjak, kicsit se éreztem magam kínosan. Fogalmam sincs miért, de az adrenalin dolgozott bennem, pedig nem is aludtam olyan sokat, ráadásul még kávét se ittam, de még csak koffein tartalmú italt se. Ám végül sikerült belassulnom, ezért minden viszonylag zökkenőmentesen ment. Boldog azonban csak akkor voltam igazán, amikor vége lett a próbának. Illedelmesen elköszöntünk a tanártól, majd indultunk öltözni és zuhanyozni. Pár perc alatt intéztük el ezeket a fontosabb dolgokat, hiszen nem volt időnk, sietnünk kellett a forgatás befejezésére. Így mihelyt befejeztük a fürdést és az öltözést, beszálltunk a kisbuszba, és indultunk az utolsó helyszínre. Hála istennek a buszban volt fél óránk pihenni, amit persze ki is használtunk. Álomba szenderültünk, de nem sokáig. Ugyanis az a fél óra olyan gyorsan letelt, mintha csak egy perc lett volna. Kómás fejjel szálltunk ki a buszból, aztán a menedzser vezetésével, indultunk a sminkes asztalokhoz. Én megint egy lányhoz kerültem, aminek nem igazán örültem. Ez a lány...Olyan fura. Folyton rajtam legelteti a szemeit, és azt hiszi, hogy nem veszem észre. Mondjuk tény, hogy a munkáját tényleg nagyon ügyesen és pontosan végzi. De akkor is. Gondolataim közben észre sem vettem, de csak mi ketten voltunk a helyiségben. Nem tudom miért, de kínosan éreztem magam. Hirtelen a lány elém lépett, majd beszélni kezdett hozzám.
-Figyelj, JiMin! Én...Szerelmes vagyok beléd! - Vallotta be rák vörös arccal, mégis egyszerűen kimondva a szavakat. Meglepődtem, nem is kicsit. Alig egy hete, hogy ebben a munkában vagyok, és hogy sminkesek, fodrászok meg a többiek vesznek körül, de máris tetszem egy munkásnak. Nem is lenne ezzel baj, ha nem lány lenne, hanem fiú. Na meg ha nem csak Tae iránt éreznék többet mint barátság, vagy testvériség. Még csak reagálni se volt időm, ugyanis a lányka úgy döntött, hogy megkóstolja ajkaimat. Igen, tényleg megcsókolt. Én azonban nem viszonoztam. Egyrészt azért, mert még mindig le voltam döbbenve, másrészt meg azért, mert nem vonzódom a lányokhoz. Szemeim tányér nagyságúra kerekedtek, és hiába akart a lány bejutni nyelvével a számba, nem engedtem be. Tettét egy ajtócsapás zavarta meg, amire én rögtön elszakadtam tőle, aztán az ajtóra néztem. Nem volt ott senki, de mégis volt egy rossz érzésem. Kezdtem félni, hogy ha valaki meglátott minket, akkor esetleg elfecsegi a többieknek. Mindent otthagyva kirontottam a helyiségből, amikor egyszer csak egy keservesen pityergő hangot hallottam meg. Olyan ismerős volt...Mintha...TAEHYUNG! Jajj, ne! Meglátott. Egy nővel csókolózni. Bár ez túlzás, hiszen én nem viszonoztam. De akkor is! Ahh...Édes istenem, mi jöhet még?! Lassan a hang irányába mentem, majd őt is megláttam.
-Tae... - Kezdtem volna a bocsánat kérésembe, de ő a szavamba vágott.
-Hagyjál! Menj vissza az új barátnődhöz, biztos hiányzol már neki! - Mondta dühösen, csalódottan.
-Persze...Akkor nem hagytad volna, hogy megcsókoljon. - Sziszegte idegesen.
-Nem is hagytam. Csak...Meg voltam lepődve. De hidd el, hogy nem mozgatott meg bennem semmit! Te viszont igen. - Győzködtem, de sajnos semmi értelme nem volt nem hallgatott rám.
-Nem érdekel! Elegem van. Hagyjál békén egy időre, ne is szólj hozzám! - Motyogta összetörten, könnyeit hullajtva. Fájdalmasan felsóhajtottam, és kérését teljesítve magára hagytam. Ahjj...Istenem, hogy lehettem ekkora gyökér? Mindegy. Majd valahogy kiengesztelem. Nem tudom hogyan, de megoldom. A lánynak pedig megmondom, hogy én hogy érzek. Nem fog neki örülni, de most ez érdekel a legkevésbé. Úgyis kénytelen lesz elfogadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése