Örökké szeretni foglak!(JiHope/HopeMin): 3/? Utolsó együtt töltött napok

J-Hope Pov.

***Három hónappal később***

Ma van három teljes hónapja, hogy megtudtuk JiMin problémáját. Habár azóta volt pár sírós napunk, de a legtöbbször tényleg vidámak voltunk, a szomorú tény ellenére is. A fájdalmai azonban egyre csak erősödtek, ezért az orvos felkészített mindkettőnket, hogy ezen a héten véglegesen el kell egymástól szakadnunk. Ebben a három hónapban, mindig ott voltam szerelmem mellett. Ha haza mentem a kórházból, akkor is maximum csak egy órára, amíg rendbe szedtem magamat. Többet akartam volna tenni JiMin-ért, elvinni még pár utolsó, romantikus sétára vagy ilyesmi, de a doktor úr szigorúan megtiltotta, hogy kimozdítsam az ágyából. Így hát a jelenlétemen és egy-két hülye viccemen, vagy szerelmes gesztusomon kívül, mással sajnos nem tudtam boldoggá tenni. Ez pedig azért zavart, mivel sokkal többet szerettem volna neki adni. De szerencsére minden tőlem kapott dolognak nagyon örült, ami engem is felvidított. Az utolsó napokon viszont, egyre többször érzett különféle fájdalmakat, amik miatt az aggódásom és a szomorúságom visszajött. Ugyan próbáltam visszatartani, és többet mosolyogni, de nehezen ment. És ezt JiMin észre is vette.

-Figyelj, Hopie! Ne emészd magad. Én melletted mindig is boldog voltam, és az is leszek akkor is, ha már nem fogok élni. De a szívedben mindig ott leszek, és te is az enyémben. - Mosolygott rám őszintén, így már semmiképp nem tudtam visszatartani könnyeimet. Megható szavai ismét a szívemig hatoltak, viszont igaza volt. Ám mielőtt még meglátta volna az első könnycseppemet végiggördülni arcomon, gyorsan ajkaira tapadtam, ezzel egy édes, szerelmes csókba hívva őt. Amint párnáink összeértek, abban a pillanatban egy fájdalmasat dobbant a szívem. Nem akartam őt elveszíteni, mégis úgy tűnt, hogy pár nap és...Egyedül maradok. Nélküle, ebben a hatalmas világban. És ez a tény, teljesen a padlóra küldött. Úgy terveztük már az egy éves évfordulónknál, hogy együtt fogjuk leélni az életünket, és hogy ha eljön az ötödik évfordulónk, akkor...Örökbe fogadjuk az első gyermekünket is. Már csak egy évet kellett volna kibírnia JiMin-nek...Csak egyet. Hahh...Utálom, hogy mindig velünk szívózik az isten. Na mindegy. Hosszas gondolkozásom közben a csókunk is véget ért, így ezután rögtön le is törölte a könnyeket az arcomról. -Ne sírj! - Mosolygott, mire én is megeresztettem egy halvány mosolyt. Viszonylag hamar sikerült megnyugodnom, de azért ugyanúgy féltem. Fel akartam készülni az időre, amikor úgy dönt a szervezete, hogy feladja a harcot. Csak hogy pont az volt a baj, hogy még az orvos se tudta pontosan megmondani, hogy ez az idő, mikor jön el. Ezért a félelmem ahogy nőtt, a boldogságom úgy csökkent. Persze próbáltam nem kimutatni a félelmemet, de ez sokszor nem sikerült. Komolyan, már JiMin erősebbnek tűnt lelkileg, mint én, holott ő volt életveszélyben, nem pedig én. Neki kellett jobban felkészülnie arra, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Jó, persze nekem is nagy lelki erő kellett ennek a feldolgozására, de tudtam, hogy ha ez bekövetkezik, akkor úgy is teljesen magamba leszek zuhanva. 

-JiMin! - Szólítottam meg hirtelen.

-Igen? - Nézett rám kíváncsian.

-Kérlek szólj, ha úgy érzed, hogy... - Kezdtem bele a mondandómba, de a végét már nem voltam képes kimondani, ezért inkább csak egy nagyot nyeltem.

-Nyugodj meg édesem, mindenképp figyelmeztettelek volna. - Mosolyodott el, közben gyengéden az arcomra simított. Érintésére én is elmosolyodtam, mégis...Kezdtem egyre jobban összetörni. Egyszerűen nem tudtam elfelejteni a tényt, hogy halálos beteg, ezért tényleg bármelyik pillanatban távozhat az élők sorából. Nem akartam erre gondolni, de sajnos az utóbbi napokban több volt a fájdalma, ezért számítanunk kellett rá. Ráadásul kezeléseket se adtak neki, mert állítólag már azok se hatottak volna. -Jajj, ne búslakodj már annyit! - Szólt rám, majd inkább ajkaimra tapadt. 

-Jól van na, nem tehetek róla! Aggódom...Aggódom, hogy mikor hagysz itt. - Remegett meg hangom, miután elváltunk egymástól.

-Elhiszem, de ezzel csak rosszabb lesz minden. Egyébként is te mondtad, hogy többet szeretnél mosolyogva látni. - Magyarázkodott, és végül is igaza volt. Sóhajtottam egyet, majd bólintottam. Félretettem a bánatomat, és igyekeztem visszahozni a vidám énemet. Nehéz volt, de nem akartam neki csalódást okozni. Hiszen azt szerettem volna, ha boldog lenne.