Ma van a nagy nap. A szerelmem, akivel már lassan tíz éve leszünk együtt, éppen az egyik álmát szeretné ma valóra váltani. Ez mind szép és jó, nekem is csak egy a bajom....Hogy ez az álom akár az életébe is kerülhet. HoSeok ugyanis gyerekkora óta autóversenyző akart lenni. A kocsija is már teljesen készen van hozzá, amire büszkék is vagyunk, hiszen ő saját maga rakta össze úgy, ahogyan azt megálmodta. Hatalmas gyomorgörcsöm van, konkrétan enni nem bírok. Félek...Nagyon félek, hogy ma el fogom veszíteni HoSeok-ot, de nem akarom mert ő a mindenem! Ráadásul van már három gyerekünk is, és nem szeretném ha "apuka" nélkül nőnének fel. Hiszen imádják őt, ahogyan én is. A kis TaeSeok, a legkisebb fiúnk és ő is pont annyira autó mániás, mint az apja. Ahhh....Az a baj, hogy rossz előérzetem van. Ha elveszítem HoSeok-ot, nem is tudom mi lesz velem. Itt a három gyerek, akiket még fel kéne nevelnünk, ráadásul ha elveszítjük HoSeok-ot, akkor akár el is vehetik tőlem őket, mivel nem tudom őket felnevelni és eltartani. De akkor se fogom hagyni, hogy ez történjen. Hosszas gondolkozásom után elkezdtem készíteni a gyerekeket, amíg HoSeok a kocsiját ellenőrizte.
-Anya! Te is várod már apa versenyét? - Kérdezte kíváncsian TaeSeok.
-Hmm...Fogjuk rá. - Sóhajtottam kicsit letörten.
-Mi a baj, anya? - Ijedt meg a legidősebb fiúnk, JiMin.
-Aggódok fiam, aggódok. - Mondtam. -Félek, hogy apátoknak baja lesz, és én azt nem akarom. - Szomorkodtam, már majdnem a sírás határán állva. De erősnek kellett lennem a gyerekek előtt, ezért nem eresztettem ki egy könnycseppet sem.
-Na mehetünk? - Érdeklődött párom, bekukkantva a szobába.
-Igen. - Bólintottam.
-Na induljatok törpék, megyünk mi is! - Mosolygott a kicsikre HoSeok, majd mind a hárman kimentek mi pedig ketten maradtunk. -Valami baj van szívem? - Nézett rám aggódva.
-Muszáj ez a verseny? - Kérdeztem sóhajtva, miközben a földet bámultam.
-TaeHyung, tudod jól hogy ez az álmom. Már majdnem a csúcson vagyok, szinte mindenem megvan, már csak meg kell nyernem a versenyt. - Mondta, mire én csak bólogattam.
-Tudom HoSeok, csak...Félek hogy elveszítelek. - Suttogtam. Nem is kellett neki több, odajött hozzám, és szorosan megölelt. Viszont én se bírtam tovább, így hát könnyeimet szabadon engedtem arcomon.
-Nem fogsz elveszíteni életem, vigyázni fogok megígérem. - Nézett mosolyogva könnyes szemeimbe, majd letörölte azokat. Ezután adott egy lágy, biztató és egyben nyugtató csókot is, amire kifejezetten szükségem volt. Miután pedig sikerült lenyugodnom, beültünk a kocsiba és mentünk HoSeok versenyére. Nem volt annyira hosszú az út, viszont nekünk a bejáratnál ki kellett szállni, ugyanis párom kocsiját már a versenyre készülődő autókhoz kellett vinni. Amilyen gyorsan csak tudtam, bementem a gyerekekkel a helyszínre, és a pályához legközelebbi helyre mentünk és foglaltunk helyet. Idegesen kapkodtam a fejemet, hogy hol lehet vajon HoSeok, de aztán végül megérkezett.
-Van még egy kevés időm, de majd ha a kocsiba szólítanak minket, akkor mennem kell. - Mondta izgatottan. -Szurkoltok apának ugye? - Vigyorgott a kicsikre.
-Még szép! - Válaszoltak.
-Apa... - Szólalt meg kicsit félénken a lányunk, JiSoo.
-Mondjad kicsi hercegnőm. - Guggolt le hozzá szerelmem.
-Ugye velünk maradsz még? - Tette fel kérdését, miközben alsó ajkát szomorkásan lebiggyesztette.
-Apa mindig veletek fog maradni kincsem. Apa sose fogja elhagyni se anyát, se titeket. - Mosolygott HoSeok biztatón, közben puha arcát cirógatta. -Na gyertek, családi ölelés! - Kuncogott párom, és mind az öten összeölelkeztünk. Ekkor egy hatalmasat dobbant a szívem, hiszen lehet, hogy ez volt az utolsó közös ölelkezésünk. Pár másodperc után azonban elváltunk, ám HoSeok felém fordult, és mélyen a szemeimbe nézett. Megint csak rám tört a sírhatnék, ezért nyeltem egy nagyot, és igyekeztem visszatartani. -TaeHyung....Ezt a kis szövegemet, direkt erre a napra tartogattam, és még van időm, hogy elmondjam. - Kezdett bele mondandójába, mire az én szívem már abszolút nem akart a mellkasomban maradni, minden áron ki akart onnan ugorni. -Te voltál az egyetlen az életemben, aki képes volt olyan érzéseket kiváltani belőlem, amilyeneket senki más nem. Elmondhatatlanul boldog vagyok hogy megismerhettelek, és hogy a párod lehettem. És annak pedig még jobban örülök, hogy ez a három csöppség a mi közös gyerekeink. Te, és a kicsik vagytok nekem a minden. Az életem. Úgy érzem, melletted az lehettem aki igazából is voltam, mert melletted önmagam tudtam lenni. Ha el kéne mondanom, hogy mennyire szeretlek akkor csak azt tudnám mondani, hogy elmondhatatlanul. Mert egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy milyen szinten odavagyok érted. És amíg csak élek, ez így lesz. - Mondta el szövegét, aminek már a közepénél elbőgtem magam. Olyan szépeket mondott....Jól esett, nagyon is. Viszont fájdalmasan dobbant a szívem, mert valahol mélyen legbelül éreztem, hogy baj lesz vele a verseny folyamán. Így ez a kis monológ a szívemig hatolt. Ám amint végzett, letörölte a könnyeimet, és őszintén a szemeimbe nézve mondta hogy "Szeretlek szerelmem, örökkön-örökké!". Természetesen én is kinyöszögtem neki ezt a mondatot, majd egy utolsó, igazán szerelmes csók után elköszönt tőlünk, és ment az autójához, mivel hívták. Még kissé nedves arccal, de kíváncsian figyeltem a történteket. A pálya nem volt olyan vészesen hosszú, dehát persze itt a gyorsaság számított. Hála az égnek nem HoSeok kezdett, azonban sajnos ő is elég hamar sorra jutott. Idegesen bámultam a kocsiját, míg a gyerekek csak azt hajtogatták, hogy "Hajrá apa!". Majd végül elindultak. Őrült gyorsasággal száguldoztak, azonban hála istennek még semmi baja nem lett, ráadásul meg is nyerte az első kört, aminek mindannyian nagyon örültünk. Sikerült még egy jó pár embert legyőznie, azonban hiába volt szinte az összes versenyben győztes, én mégsem tudtam megnyugodni. Lassan pedig elérkeztünk a döntőhöz. Két versenyző volt, abból az egyik HoSeok volt. Vagy ő nyer, vagy az ellenfele. Erőteljesen nyomkodták a gázpedált, hogy beizzítsák az autót, míg végül elindultak. Hol párom volt az első, hol pedig az ellenfele. Szinte egyszerre gurultak át a célon, ám ezután jött csak a baj....Ugyanis amint HoSeok átgurult a célvonalon, kiesett az egyik első gumija, így a kocsi kibukfencezett egy füves részre, majd ki is gyulladt. Sokkoltan bámultam az égő autót, amiben az életem másik fele ült.
-Anya, mi történt? Az apa autója? - Tette fel kérdését TaeSeok, de egyszerűen képtelen voltam neki válaszolni. Teljesen le voltam sokkolva. A mentősök még ki tudták őt menteni, de messziről is láttam, hogy nincs magánál. Odarohantam a gyerekekkel a mentősökhöz, és megbeszéltem velük, hogy hadd mehessünk velük a kórházba. Szerencsére megengedték, ezért a gyerekeket előre ültettem, én pedig hátul maradtam HoSeok-al. Hiába volt eszméletlen, én akkor is beszéltem hozzá.
-Kérlek....HoSeok, maradj velünk! - Suttogtam szipogva. Olyan gyorsan történt minden, hogy reagálni se volt időm. -Szükségünk van rád szerelmem. - Suttogtam továbbra is, ám könnyeim már szinte patakokban folytak arcomon. Rengeteg sebet szerzett az esés miatt. Néhol meg is égett a bőre, teli volt karcolásokkal és foltokkal is. Nem akartam őt így látni, és tudtam hogy valami baj lesz vele. Ahhh....Csak élje túl, könyörgöm! Egész hamar beértünk a kórházba, ahol azonnal vitték is őt kivizsgálásra, míg mi a gyerekekkel várakoztunk. Mind a négyen sírtunk....Megállás nélkül csak sírtunk. Aggódtunk érte, féltünk hogy elveszítjük, hiszen kitudja, hogy mennyire komoly sérüléseket szenvedett. Rengeteget kellett várnunk, ami közben a két kicsi, azaz TaeSeok és JiSoo el is aludtak, viszont én és JiMin fiúnk nem tudtunk aludni. Szét vetett az ideg. A sok várakozás után azonban kijött az orvos és azt mondta, hogy sikerült magához téríteni, azonban nem valószínű hogy meg lehet őt menteni. Ez pedig már csak hab volt a tortán....Több se kellett. Bementünk hozzá, majd a gyereknek mondtam hogy adjanak neki még egy puszit. Mindegyikük teljesítette is, és mondták hogy "Szeretünk apa!". Erre HoSeok még elmosolyodott halványan, majd halkan kinyöszögte, hogy ő is szereti a kicsiket. Ezután pedig én is odamentem hozzá, természetesen sírva.
-Legalább vesztettem? - Érdeklődött.
-Nem. Te nyerted meg az egészet, csak aztán annyira megijedtem és aggódtam érted, hogy nem kértem el a díjadat. - Motyogtam szomorúan.
-Semmi baj TaeTae. - Mosolygott erőtlenül. -Nekem már az is bőven jó, hogy sikerült valóraváltanom az álmom. De úgy tűnik, hogy az álmom a halálom is. - Sóhajtott.
-Fel fogsz épülni. - Zokogtam.
-Nem szívem....Sajnos ebből már nem tudok felépülni. - Keseredett el. -De örülök, hogy veled tölthettem le ezt a rövidke kis életemet. Mindennél jobban szeretlek. - Mosolyodott el ismét halványan.
-Én is mindennél jobban szeretlek HoSeok. - Sírtam.
-Apa....Ne menj el! - Kezdett el sírni JiSoo is, őt pedig követte a két fiúnk is.
-Sajnálom kicsikéim. De sose feledjétek, hogy apa mindig szeretni fog titeket, és mindig veletek lesz. - Mondta vidáman szerelmem, már amennyire ki tudta mutatni a vidámságot. -Sajnálom.... - Nyögte ki még az utolsó szavát, majd szemeit lehunyta, a szívverését mutató gép pedig, abban a pillanatban kezdett el sípolni és csak egy egyenes vonalat mutatott. HoSeok meghalt. Itt hagyott az az ember, aki a legtöbbet jelentette számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése