Aggódom JiMin-ért, mert mostanában nagyon furcsa. Folyton csinál valamit, és látszik rajta hogy nincs vele minden rendben. Azonban én hiába kérdezgetem, mindig azt mondja hogy nincs semmi, vagy hogy csak elfáradt. Szerintem viszont más is van a háttérben, csak nem tudom mi...De remélem elmondja és tudok majd neki segíteni, ugyanis nem szeretem őt így látni. Hiszen ha ő szomorú akkor én is az vagyok. Hosszas gondolataimból NamJoon Hyung szakít ki azzal, hogy kopog az ajtónkon.
-Gyere! - Szóltam ki neki, mire ő már nyitotta is az ajtót.
-Jó reggelt srácok! Nem zavarok sokáig, csak azt akarom mondani, hogy mára nektek nincs munkátok mert én, J-Hope és Suga dolgozunk az új albumon, rátok meg talán holnap vagy holnap után lesz szükség. -Vázolta fel nekünk a helyzetet, aminek nagyon is örültünk.
-Akkor nekünk addig szabadság van? - Érdeklődtem, mire Nam csak bólogatott. Ezután már nem is zavart minket, hanem ment tovább az útjára, mi pedig lassan kikeltünk az ágyból, majd lementünk a konyhába reggelizni. Mint kiderült, Jin és Kook is itthon maradhatott, de ők már elhatározták hogy mivel fogják magukat elfoglalni. Kookie szokásához híven játszani fog a gépén, míg Jin Hyung takarítani és főzni fog. Így hát már csak mi voltunk hátra JiMin-el, hogy kitaláljuk hogy mivel foglaljuk le magunkat.
-Mit szólnál, ha elmennénk egyet sétálni? - Nézett rám kíváncsian.
-Rendben, menjünk. - Bólogattam.
-Álcát ne felejtsétek! - Figyelmeztetett minket SeokJin.
-Direkt olyan helyre megyünk, ahol senki se lesz. - Mondta párom, amin én meglepődtem de inkább nem kérdeztem rá.
-Nem baj, jobb ha van nálatok. - Erősködött Hyung, mire szerelmem nagyot sóhajtva beletörődött a dologba. Mihelyt végeztünk a reggelinkkel, el is indultunk készülődni. Felvettünk magunkra egy laza nadrágot és egy pólót a meleg miatt, megfésülködtünk és elvégeztük a szokásos reggeli dolgainkat, majd felhúztunk egy-egy kényelmes cipőt és már indultunk is.
-Na és hova megyünk? - Kíváncsiskodtam.
-Majd meglátod. - Mondta.
-És mit fogunk csinálni? - Tettem fel egy másik kérdésemet.
-Majd azt is meglátod. - Mosolyodott el halványan.
-Ahhh utálom amikor titkolózol. Valami baj van? - Faggattam tovább, közben pedig végig az arcát bámultam. Arckifejezéséből ítélve fején ütöttem a szöget, éppen ezért amint odaértünk arra a helyre ahova menni akart és ahol tényleg nem volt senki, folytattam faggatását. Tudni akartam hogy mi az ami ennyire bántja a lelkét, és ha másképp nem, akkor majd harapófogóval kihúzom belőle bármi is legyen az. -Na ki vele, mi bánt téged? - Tértem rögtön a lényegre.
-Jajjj TaeHyung, én....Nem is tudom hogy hogy mondjam el neked. - Mondta remegő hangon.
-Bárhogy, csak bökd ki végre! - Türelmetlenkedtem. -Jó vagy rossz? - Érdeklődtem.
-Rossz. Sőt, inkább borzalmas. - Motyogta.
-Akkor mondjad már, mert így csak megijesztesz! - Szóltam rá kétségbeesetten.
-Ez nem olyan egyszerű.... - Sóhajtott.
-JiMin. Bármi is az, én itt vagyok neked és meghallgatlak. Ha tudok, akkor még segítek is. Csak kérlek mondd el hogy mi bánt! - Néztem őszintén a szemeibe, közben pedig láttam, ahogyan kitörik belőle a sírás.
-Tudom Tae, de ez.... - Zokogott. Hogy ha szegénykém ennyire ki van borulva, akkor tényleg borzalmas dologról lehet szó...
-Tökmindegy milyen. Csak nyögd ki, aztán majd utána reagálok. - Sóhajtottam már egyre türelmetlenebbül.
-Tae....Én....Én....Ahhh.... - Makogott össze-vissza, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében kinyögte végre a dolgot, amit már türelmetlenül vártam. -Megcsaltalak. Lefeküdtem egy varró lánnyal. A múltkor amikor készültünk arra a díjátadóra, már vettem fel a nadrágomat de a gomb leszakadt róla. Átadtak az egyik fiatal varró lánynak, aki felvarrta nekem a gombot aztán teljesen rám nyomult. Mondtam neki hogy fejezze be, és el is löktem magamtól de nem érdekelte semmi, pedig még azt is mondtam hogy foglalt vagyok de arra is csak az volt a válasza, hogy nyugodjak meg nem fogja senki megtudni. - Adott ki magából mindent, mire már én is könnyezni kezdtem. Amint feldolgoztam azt amit mondott, a szívem milliónyi apró darabkára tört szét. Szörnyű érzés fogott el, amit a könnyeim folyamatos csordogálása jelzett is.
-Hogy tehettél ilyet JiMin?! Azt hittem hogy szeretsz, erre megcsalsz? Ráadásul egy lánnyal, holott elvileg meleg vagy? - Fakadtam ki, hiszen ebben az esetben mindenki ezt csinálta volna.
-Sajnálom Tae! - Zokogott ő is.
-Nem érdekel a sajnálatod! Becsaptál és hazudtál nekem! Inkább mondtad volna hogy egész idáig csak szánalomból jártál velem. - Üvöltöztem. Ebben a pillanatban semmi nem érdekelt, még az se ha megbántom JiMin-t. Én bíztam benne, ő pedig hazudott és ezt nem tudom megbocsájtani.
-Tae kérlek! Szeretlek! - Suttogta.
-Még van pofád a szemembe hazudni ezek után? - Háborodtam fel, majd lezavartam neki két hatalmas pofont, amiktől valószínűleg elég rendesen éghetett az arca, mivel az én kezem is fájt. De megérdemelte, nagyon is.
-Ez nem hazugság. Kérlek szerelmem....Bocsájts meg! - Kérlelt szipogva.
-Felejtsd el! Ezt nem tudom neked megbocsájtani. Szóval jobb ha felfogod, hogy vége. - Mormogtam én is szipogva. Pár másodpercig még szemezgettem vele, aztán megfordultam és indultam vissza a dorm-ba.
-Tae várj! Sajnálom! - Kiabált még utánam JiMin sírva, de engem már nem érdekelt. Most egy ideig nem akarok vele semmit. Elegem lett belőle. Dühösen, a könnyeimet potyogtatva rohantam haza, hogy minél hamarabb otthon legyek. Nem törődtem senkivel és semmivel, csak a fejem után mentem. Mikor pedig végre, nagy nehezen hazaértem, nem köszönve Jin Hyung-nak és JungKookie-nak felrohantam a szobánkba, és az ágyba dőlve kiadtam magamból mindent. Miért pont velem csinálják ezt? Oké, tisztában vagyok vele hogy nyilván nem én vagyok az egyetlen akit hátba szúrnak, de....Akkor is. Mit vétettem vagy mit rontottam el, hogy JiMin ezt művelte? Fel nem tudom fogni, hogy hogy tehetett ilyet. Ha egy fiúval tette volna, akkor még nem is akadnék ki ennyire. Jó persze, nyilván akkor se bocsájtanék meg neki. Ahhh....Értem én hogy hiányzott neki az hogy ÚGY együtt legyünk, de ha várt volna még legalább egy-két napot akkor teljesült volna mindkettőnk vágya, hiszen már én is nehezen bírtam. De ezzel mindenki így van. Mindegy is, már nem érdekel. El kéne mennem sétálni egyet, hogy kiszellőztessem a fejemet. Nem árt egy kis friss levegő.
Amint elhatároztam hogy elmegyek sétálni csak úgy a városba, hirtelen egy hatalmas dörrenést hallottam kintről. Gyorsan kinéztem az ablakon, és észrevettem hogy szakad az eső. Ez persze nem tántorított el, sokkal inkább hajtott hogy lépjek már ki a bejárati ajtón. Nem is haboztam, lefutottam a lépcsőn és már vettem is vissza a cipőmet. Ezután kinyitottam az ajtót, majd indultam utamra. Körülnéztem, és egy csomó rohanó embert láttam, akik az eső elől próbáltak menekülni. Komolyan, úgy csinálnak mintha cukorból lennének, vagy én nem is tudom....Nagyot sóhajtva indultam útnak, figyelmemet csak a vizes járdának szentelve. Nem volt nálam esernyő, se sapka se semmi ami meg tudott volna védeni az esőtől, csak egy csuklya ami a fél fejemet takarta csak be. Bár engem nem zavart, mivel szerettem az esőt. Egy kis séta után leültem az egyik panelház elé, és próbáltam visszafojtani az előtörni készülő könnyeimet. Még mindig nem tudtam felfogni....
-Hagyjál JiMin! - Mondtam dühösen.
-JiMin....? De Tae én HoSeok vagyok. - Mondta, mire ráemeltem tekintetemet, és tényleg ő volt. Nem tudom miért, de nagyon örültem neki. Könnyeim hirtelen újra útnak eredtek, közben gondolkodás nélkül J-Hope karjaiba rohantam.
-Ne haragudj Hopie! - Mondtam szipogva.
-Mesélj TaeTae, mi történt? - Nézett rám kétségbeesetten. -Közben menjünk, mert szarrá ázunk. - Kezdett el terelgetni, de én meg se moccantam.
-Én még nem akarok hazamenni. - Motyogtam szipogva.
-De el fogsz ázni, és megfázol. - Mondta aggódón.
-Nem fogok. Naaa kérlek, csak még egy kicsit! - Kérleltem könnyes, boci szemekkel nézve rá. Sikeresen bele is egyezett, ezért sétáltunk még egy kicsit a szakadó esőben. Eközben kiadtam magamból minden dühömet, és persze ő is eléggé meglepődött JiMin baromságán. Annyira jó volt vele beszélgetni, hogy a lelkem egy része meg is nyugodott. De persze ettől függetlenül soha nem fogom elfelejteni azt, amit JiMin tett. A kis sétánk közben egyszer csak megálltunk, és néztük egymás csurom vizes fejét. A baj csak az volt, hogy ismét az a szemét jutott az eszembe. Igen, jól gondoljátok....Még mindig szeretem JiMin-t, és nem tudom öt kiverni a fejemből. Meg hát majdnem három és fél évet eléggé nehéz is elfelejteni, vagy csak úgy elengedni. És persze ennek következtében én is vétkeztem....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése